Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-12-01 / 12. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ faludy Társaság nagydiját 1847-ben megnyerte. A “Toldi”-ban a magyar nép hősét adja a reform-idők magyar nemzedékének egy olyan éposz keretében, melyben már benne van a magyar nép egész költészeti kincse: hagyománya, époszi hitele, hangja, ritmusa; benne a magyar ember méltóságteljes öntudata: “Hát ki volna más széles e határban?” Az ötvenes évek legelején kiadott “Toldi estéje” után élete végén a “Toldi szerelmé”-vel tette teljessé trilógiáját. A “Buda halálá”-ban, annak lélektani feldolgozásában, a bonyolult indulatok összeütközésében, harcaiban, életének talán legnagyobb müvét alkotta meg. Pótolhatatlan vesztesége a magyarságnak, hogy a tervezett s a költő lelke mélyén már megfogamzott “Csaba-trilógia” nem valósult meg. Végezetül, de semmi szin alatt sem érdemi sorrendben, Arany balladáiról kell megemlékeznem. Hihetetlen virtuozitással és bátorsággal kezeli témáit és mondanivalóit olyan verselési technikával adja elő, amely drámai erejük állandó fokozásával teszi a világirodalom gyöngyszemeivé. “A Szondy két apródja”, a “Walesi bárdok”, a “Tetemre-hivás”, a “Tengeri hántás” mind-mind egy egy külön szint képvisel Arany balladaköltészetében. Mértföldes csizmával kellett végigszáguldanom Arany János élete munkásságán. Zsupfedeles házból indult el, hogy azután felröppenjen a magyar égre s legyen minden idők magyarjának dalnoka. Köszönjük Arany Jánosnak a sok szépséget, köszönjük magyar lelkének ajándékait, köszönjük a mosolyt, amit még legnagyobb nyomorúságunk idején is ajkunkra varázsol, köszönjük a könnyeket és köszönjük magunk megismerését, de mi, a külföldre szakadt magyarok, mindenek előtt mégis törhetetlen Isten-hitét és magyarságát: “Légy, ha bírsz, te “világköltő!” Rázd fel a rest nyugatot; Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott.” Igen! Arany János gazdag hagyatéka ma is töretlenül int, nevel, buzdit s nem utolsó sorban figyelmeztet kötelességünkre, mely első sorban a világ lelkiismeretének felköltését követeli tőlünk, hogy évszázadok magyarja épen úgy, mint az 1956 évi Szabadságharc hőse ne hullatta légyen vérét hiába! Szakáts Istvánné---------O---------LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ Kedves Szerkesztő Ur! A Magyar Egyház múlt havi számában az egyik lelkipásztor a helyi gyülekezetében lévő menekültekről és azok problémáiról irt nagyon is szép és rózsaszínű képet. A sok szépnek és a jó dolognak én is hive vagyok, de az igazság kedvéért szeretnék egy párt sort írni arról, ami abból a cikkből kimaradt. 1.) A menekültek egy része nem szabadságharcos, hanem az újságokban irt szép és dicső magatartástól nagyon is távol álló magyar. Továbbmenve nem is mindegyik szeret úgy dolgozni, mint ahogy azt róluk szeretik állítani. A mi városunkban talán még több menekült van, mint az újságcikkben említett kis magyar városban, de se szeri se száma a róluk szóló panaszoknak. Munkahelyeiket ok nélkül cserélgetik, sokszor szó nélkül otthagyják és olyan dolgokat visznek véghez, amihez az itteni munkások nincsenek hozzászokva. Ezért fordul nagyon sokszor elő, hogy ha valaki ma azzal állít be egy év után egy munkahelyre, hogy menekült, ahelyett hogy szívesen fogadnák, mint az elején mindig tették, most már csak elutasítják őket. 2.) A másik pedig a vallásosságukra vonatkozólag az amit szeretném, ha szivükre vennének a mi uj magyarjaink. Mi, akik idejöttünk s nem vártak bennünket, se munkahellyel, se kölcsönökkel, se semmiféle segéllyel, az első gondunk az volt, hogy templomot építsünk és hitünk táplálására összegyűljünk. Nem kell most háznál tartott istentiszteletre járniuk, vannak szép templomaink, csak a régi amerikások igen keserűen csalódtak az uj menekültek közönyösségén, sőt sokszor egyenesen egyháziatlan magatartásán és hálátlanságán. Sok menekültnek hiába minden szép szó. Igaza van annak a szenátornak, aki azt mondta, hogy nagyon sok a hitetlen kommunizmus bélyegét hordja magán, s jobb lett volna őket a hirtelen bebocsátás előtt jól megvizsgálni. Járnak közülük egy páran a templomba, de nagyob részük bizony hitetlen és templomkerülő. Igen jó lenne, ha valaki komolyan foglalkoznék a menekültek kérdésével és róluk összefoglaló cikket Írna, megírván nemcsak a szép és jó oldalait a dolgoknak, hanem az árnyékát is. Egy régi magyar gondnok. * * * A novemberi számban megjelent cikkel és ezzel a levéllel kapcsolatban további megjegyzéseket mind “régi” amerikás magyaroktól, mind újonnan érkezett menekültektől szivesen fogad a szerkesztőség. A HARMADIK. (A szeretet.) Turmezei Erzsébet. Valamint kérnek Tőled. Megtenni nem kötelesség. Mást mond a jog, és mást súg az ész. Valami mégis azt kívánja: Nézd, tedd meg, ha teheted. Mindig arra a harmadikra hallgass, Mert az a szeretet. — Messzire mentél. Fáradt vagy, Léptél százat. Valakiért még egyet kellene, De a szived, a tested lázad. Majd máskor, — nyugtat meg az ész és a jog józanságra int. De egy szelíd hang azt súgja megint: “Tedd meg ha teheted...” — Mindig arra a harmadikra hallgass, Mert az a szeretet. Valakin segíthetnél. foga nincs hozzá, nem érdemli meg, Talán összetörte a szived, — Az ész is azt súgja: minek? — De Krisztus nyomorog benne. — ...S a szelíd hang újra kérlel: “Tedd meg, ha teheted.” •— Mindig arra a harmadikra hallgass, Mert az a Szeretet. ... Oh, ha az a “harmadik” első lehetne, Es diktálhatna, vonhatna, vihetne ... — Lehet, elégnél hamar. Valóban esztelenség volna, De a szived békéről dalolna, S amíg elvesztenéd, bizony megtalálnád Az életet. — Bizd rá Magad arra a harmadikra, Mert az a Szeretet. —
