Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-06-01 / 6-7. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 tását követelnénk? Ez az uj fajta munkás politika nemcsak a pénz elértéktelenedését s igy az inflációt akadályozná meg, de maga után vonná a gyári termékek piacának kiszélesedését s igy az életszínvonal általános emelkedését is. A nemzeti adósság ma közel háromszázezer millió dollár. Határa mindennek van, még a nemzet teherbíró képességének is. Épen itt volna az ideje, hogy munkásság és munkaadók együtt közösen vegyék elejét a pénz további értékcsökkenésének, hogy igy a csőd rémét elkerülhessük! * * * A BELGRÁDI GYŐZELEM. — Majdnem napra ötszáz esztendeje, hogy Hunyady János, igazságos Mátyás apja, Belgrádnál (akkor Nándorfehérvárnak hívták és magyar vár volt) legyőzte II. Mohammed török szultán 150,000 főnyi seregét s ezzel az integer Magyarország fennmaradását hetven évre még biztosította. Hunyady János nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a győzelem majdnem kizárólag a maga önzetlen hazaszeretetének, áldozatkészségének volt a gyümölcse. A király V. László volt, rosszul nevelt, elkényeztetett, éretlen ifjú, Albertnek, a Habsburg házból való első magyar királynak a fia, Zsigmond unokája. A fital király apja halála után született s igy apa nélkül nőtt fel. Anyai nagybátyja, a magyarokat, de különösen a Hunyadyakat féktelenül gyűlölő Cilei Ulrik nevelte. Meg is látszott rajta. Csak az élvezetnek élő, bizalmatlan, gyáva, de amellett kegyetlen fiatalember volt. Amikor hire jött, hogy II. Mohamed, Konstantinápoly meghódítója, győzelemittas roppant seregét Nándorfehérvár ellen vezeti, V. László, a király azonnal kereket oldott Budáról és Bécsbe menekült. Nemhogy Nándorfehérvár megerősítéséről gondoskodott volna, de még Budát is őrizet nélkül hagyta. Főuraink, amint arra — sajnos — történelmünkben elég gyakori a példa, ekkor is jobban gyűlölték egymást, mint amennyire szerették hazájukat s mert Hunyadynak nem akarták megtenni azt a szívességet, hogy a segitségökkel kivívott esetleges győzelem az ő nevéhez fűződjék, igy a török közeledését tétlenül nézték. A védelem megszervezése majdnem teljesen Hunyadyra maradt. Nándorfehérvárt Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt mindössze 200 főnyi őrség védte, igy sok idő nem volt. Hunyady, amilyen rövid idő alatt csak tehette, saját pénzén sereget toborzott. Egyetlen külső segítsége Kapisztrán János volt, az olasz ferences barát, aki III. Kalixtus pápa megbízásából próbált kereszteseket toborozni a török elen. Próbálkozása Petrus Ranzanus szerint, aki Mátyás király udvarában volt pápai követ s aki “Apitome Rerum Hungaricarum” cimü munkájában a magyarok történetét irta meg — nem sok eredménnyel járt. Német, Lengyel és Magyarországon együttvéve alig 500 önkéntes jelentkezett a török elleni harcra, pedig a pápa az önkénteseknek teljes bünbocsánatot ígért. Az olasz barátot mégis elismerés illeti meg, mert legalább próbált segíteni, nem úgy mint a Garayak és Ujlakyak. A Hunyady által vezetett felmentő sereg nemcsak a várba jutott be, de julius 22. és 23.-án az ostromló török sereget is úgy tönkre verte, hogy annak menekülnie kellett. Az ötszáz éves győzelmet úgy beállítani, hogy az a római egyház erőfeszítésének lett volna a gyümölcse, erősen túlzott. Még európai szolidaritásról sem beszélhetünk. A győzelmet magyar elme és magyar kar vívta ki. Az alig 500 keresztes segítsége nem sokat jelentett . . . * * * IMÁDKOZÓ MAGYAROK. — Ezeket a sorokat olyan pap írja, aki egyházi vonatkozásban még többékevésbbé az úttörőkhöz tartozik, az amerikai magyar reformátusság szőlőjében tehát nem épen uj ember. Látott gyülekezeteket születni és elmúlni. A gyülekezeti életben látott olyan visszásságokat, amiktől égnek állott a haja. Emlékszik azokra az időkre, amikor az egyház sokkal inkább volt a nemzeti nyelv és gondolat istápolója, mint a lelkek dajkája és örök életre vezető kalauza. Pedig a sorrendnek fordítottnak kellett volna lenni. Ami bennünk faji érték, azt csak az evangyéliumon keresztül menthetjük meg és nem nélkiile.Azután látott harcokat (maga is részt vett bennük), amik ottan-ottan inkább szolgálták a múló emberi érdemeket, mint az Isten dicsőségét. De mást is látott. Kemény, dacos magyar nyakakat odaszelidülni az Isten keze alá; áldozatkészségnek olyan megható példáit, amikhez hogy hasonlót találhassunk, az európai magyar reformátusság történetében is jól vissza kell lapozni. Megérte az Ur szent Asztala olyan fokú megbecsülését is, ami az eszményitől ugyan még távol van, de összehasonlíthatatlanul nagyobb és mélyebb, mint azt harminc vagy negyven évvel ezelőtt remélni mertük. Ha még egyszer újra kezdhetné az életet — épen ezek miatt — nem kívánna nagyobb kegyet az Úrtól, minthogy azt ebben az országban a maga hitének cselédei között élhesse le. A magyar református egyházi élet nyilván való megkomolyodásában egyetlen dolgot hiányolt csak: magyar református embert nyilvánosan, mások előtt, hangosan imádkozva soha nem látott. Úgy látszik, még Európából a ferencjózsefi világból hoztuk át azt a fejetetejére állított felfogást, hogy kálomista férfi ember legfeljebb csak magában imádkozhat (ha ugyan imádkozik), mert ugyanezt hangosan mások előtt tenni papoknak való, vagy legfeljebb öregasszonyoknak, meg gyermekeknek. Pedig milyen csodálatosan szépen imádkozni tudó reformátusok voltak a mi eleink s nemcsak egyszerű paraszti emberek, hanem főrangú, nagy történelmi nevek viselői is, mint pl. Ecsedi Báthory István országbíró, aki Károlyi Gáspárt a biblia kiadásában olyan bőkezűen segítette, azután II. Apafi Mihály és hozzá hasonló buzgó református felesége, gróf Bethlen Kata; azután az árvának nevezett másik Bethlen Kata, egy gróf Telekiné, gróf Ráday Pál és sokan mások. Ügy látszik, Isten végre reánk is tekintett. Keresztyéni életünkben való mélyülésünkben eljutottunk odáig, hogy magyar református férfiak is mernek és tudnak mások előtt hangosan imádkozni. E sorok Írójára soha semmi mélyebb hatást nem tett, boldogabb nem volt életében, mint mikor a Református Egyesület ligonieri konvencióján önként maguktól állottak fel a Lénárth Andrások, Szűcs Bálintok, Szarka Józsefek — odaátról jöttek és itt születtek — s vezették a konvenció tagjait keresetlen, de annál inkább szívből fakadó könyörgéssel Isten elé! Áldott legyen az Ur, hogy immár mi is kezünkbe merjük venni a “hárfákat és aranypoharakat, amik jó illatokkal vannak tele, amik a szentek imádságai.” Ezért érdemes volt az Ur igáját jóval több mint három évtizeden át viselni.
