Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-06-01 / 6-7. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Magyarországon a reformáció már egy nemzedéknyi idő alatt annyira diadalt aratott, hogy a század végén magának a pápának a követe sem becsülte többre az Erdéllyel és Horvátországgal együtt számított országban a római papok számát háromszáznál, pedig Horvátország túlnyomó többségében római hitü volt s igy a háromszáz főnyi papságnak legalább fele erre a kis darab földre esett. Ez az adat is alátámasztja azt a megállapítást, hogy a 16. század végén Magyarország lakossága kb. harmicezer lélek kivételével potestáns volt. A protestantizmus előretörése közismert okainak felsorolását elhagyva, pusztán arra mutatunk rá, hogy a két első Habsburg király, I. Ferdinánd, de különösen I Miksa alatt, (aki határozottan protestáns hajlamú volt) a protestánsok legfeljebb csak szórványos üldözéseknek voltak kitéve. Rudolf uralkodása alatt a helyzet gyökeresen megváltozott. Az uj királyt a spanyol udvarban a pápaság legelvakultabb eszközei, a jezsuiták nevelték. Spanyolországban tanúja és helyeslője volt az inkvizíció kegyetlenségeinek is, aminek a jezsuiták voltak a mesterei. Emellett laza erkölcsű, babonás, zárkózott természetű ember volt, akin az elmebaj tünetei is korán jelentkeztek. Alighogy trónra került, bezárkózott prágai várába és itt aranycsinálással, csillagjóslással és órajavitással foglalkozott; országai kormányzását lelkiismeretlen minisztereire bízta. Az országos ügyekből csak két dolog érdekelte: az egyik az, hogy Magyarországból a törököt kiűzi és Erdéllyel egyesíti, a másik meg az, hogy a területi épségében visszaállított országból kiirtja az “eretnek” protestánsokat s Magyarországot Mária országává teszi. Az első cél feltétlenül dicséretes volt s hogy elérhesse, szövetséget kötött a szintén római hitü erdélyi fejedelemmel, akinek a felesége, Mária Krisztina, Habsburg főhercegnő volt. A török háború eleinte tüneményes győzelmeket hozott. Borbély György és Bocskay István generálisok az erdélyi hadak élén a törököt nemcsak a Bánátból verték ki, hanem az egész Havasalföldről is. (Ebben a hadjáratban vett részt Captain John Smith, a virginiai Jamestown későbbi megalapítója, aki Erdélyben kb. két évet töltött. Szolgálatai elismeréséül Zsigmond fejedelem magyar nemességre emelte.) Sajnos, a hadi szerencse hamar megfordult, a korai vérmes reményeknek vége lett s a hosszúra nyúlt háború mind Magyarországon, mind Erdélyben kimondhatatlanul nagy ínséget, pusztulást és nyomorúságot eredményezett. Kitűnt, hogy Rudolfnak nem volt elég ereje a török kiűzésére. A magyarokban nem bízott, németjei pedig csak a védtelen lakossággal szemben tudták megmutatni vitézségöket. Baj volt a pénzzel is. Mire rendeltetési helyére jutott volna, a hűtlen sáfárok kezén elolvadt. Rudolf maga is rájött, hogy az első célt nem tudja elérni s igy a másodikat akarta megvalósítani: az eretnek protestánsok kiirtását; a jezsuitáktól segítetten akként gondolkozván, hogy a török erejét a protestánsok miatt nem tudta megtörni, viszont a protestánsok elintézéséhez jóval kevesebb erő kell, mint a török leveréséhez. A király tervét a véletlen is segítette. Az állhatatlan jellemű Báthory Zsigmond önmagával meghasonolva lemondott a fejedelemségről s Erdélyt átadta Rudolfnak. De Zsigmond gazda nélkül számított. Az erdélyiek féltek a zsarnok természetű Rudolftól, de még inkább a török hatalomtól, aminek Erdély vazallusa volt s amelyik Erdélynek a Habsburg-i Magyarországgal való egyesülését fegyverrel akadályozta volna meg. Az erdélyiek tehát Rudolf ellen fegyvert fogtak, de pórul jártak. Rudolf egyik tábornoka, Básta, leverte őket s a vereség után kezdetét vette a rémuralom. Básta, ez a durva, lelketlen katona diktálta a törvényt; zsoldosai szabadon garázdálkodtak, rabolták és gyilkolták a védtelen lakosságot, a jezsuiták pedig Básta oltalma alatt egyre-másra szedegették el a protestánsok vagyonát és templomait. Az erőszakoskodást az unitáriusokon kezdték s folytatták a reformátusokon. Még aránylag legkevesebb zaklatásnak a lutheránusok voltak kitéve, mert azoknak túlnyomó része szász, vagyis német volt. Erdély nyomorúsága tiz évig tartott s a német zsoldosok, betörő törökök, oláhok garázdálkodása következtében az olyan fokra hágott, hogy az Ínség miatt egyes helyeken emberevés esetei is előfordultak . . . Közben Magyarországon is megkezdődött a protestánsok üldözése, mintegy ráadásul a török háború okozta hallatlan nyomorúságra és ínségre. Az üldözések szerzői, sajnos, magyarok voltak, a király főtanácsadói, túlnyomó részben papok: püspökök és érsekek, akik között a leggonoszabb Szuhay István egri püspök volt. A nyomorúság és az üldözés a végén olyan elkeseredést szült, hogy mivel 1604. évi országgyűlésen a király a sérelmeket nem akarta orvosolni, a rendek kijelentették, ha válásukban tovább is háborgatást kell szenvedniök, kénytelenek lesznek az Aranybullában is biztosított fegyveres ellenálláshoz folyamodni. Rudolf azzal felelt a tiltakozásra, hogy az országgyűlés eloszlása után, amikor a hozott törvények szentesítésére került a sor, a rendek kívánságával merőben ellenkező rendelkezést tett. Az országgyülésileg hozott huszonegy törvénycikkhez önhatalmúlag egy huszonkettediket toldott, amelyben kijelenti, hogy ő “elődeinek, úgy a római császároknak, mint a magyar királyoknak példáját követve, a szentséges római kathólikus hitet vallja egész őszinteséggel s azt, mint más országaiban, úgy kivált ezen Magyarországban, uralkodó vallásnak kívánja látni, minden eretnekségtől megtisztítani s uralkodói tizténél fogva védelmezni.” “Ennélfogva jóvá hagyja és megerősíti mindazokat a törvényeket, amelyek a szent István korától fogva a római kathólikus hit érdekében bármikor kiadattak és jövőre a vallásügyek tárgyalását, mint a melyek a többi fontos közügyek elintézését csak késleltetik, büntetés terhe alatt letiltja az országgyűlés asztaláról.” cßocdkau 3ótván éó a bécói béke...
