Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-01-01 / 1. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ BELÉNYESI GERGELY LEVELE KÁLVIN JÁNOSHOZ* Kedves urához, az Ur Jézus Krisztus kiváló szolgájához, a genfi gyülekezet nagypapjához. Az Ur Jézus Krisztus kegyelme néked, Calvinus uram! Hálás vagyok néked, hogy ott-tartózkodásom alatt annyi emberséggel vettél körül. Áldjon meg téged az Ur! Nem sokkal azután, hogy Strassburgba érkeztem, azonnal különféle betegségbe estem s egész télen át sínylődtem, de végre a tavaszon az Ur az orvosok segítségével egészségemet visszaadta. Ez volt a legnyomósabb oka, ami miatt néked mind ez ideig levelet nem tudtam küldeni. De mostantól kezdve nem mulasztok el egyetlen egy postást sem, amin keresztül levelet ne küldenék, a törökök által annyira sanyargatott hazámba is. Röviden rámutatok, hogy milyen szerencsétlen állapotban van. Nemrégiben enyéimtől levelet kaptam, amiben leírták, milyen nagy csapás érte Magyarországot. Még most is betege vagyok. Azóta, hogy hazámtól távol vagyok, vagyis három esztendeje, a törökök a lakosság nagy romlásával kilenc várost pusztítottak el sok várral, kastéllyal és a környékükön levő falvakkal együtt. Magyarország Dalmácia (dél) felé eső részén elfoglaltak két várost, t.i. Pécset és Siklóst; Ausztria (nyugat) felé négy várost: Esztergomot, Vácot, Veszprémet és Székesfehérvárt, amik közül kettőt tövig leromboltak, kettőt pedig csak megszálltak ugyan, de a lakosság nagy pusztulására. Lengyelország (észak) felé hasonlóképen tövig leromboltak két várost: Miskolcot és Szikszót. A lakosokat részben rabságba hurcolták, részben lemészárolták. A Tisza mellett van egy város, amit Szegednek hívnak s amit tizenkilenc évvel ezelőtt a törökök szintén leromboltak. Később a lakosság visszatért és építkezni kezdett. Mikor ezt a törökök látták, közhírré tették, hogy mindazoknak, akik odaköltöznek és ott építkeznek: nyugalmuk és szabadságuk lesz. így aztán a város úgy nekilendült a növekedésnek, hogy nagyobb lett, mint volt eredetileg. Mikor aztán már tehetős lett s fizetgette az adót, a törökök a főbírót két tanácsossal magukhoz parancsolták. Mikor megjelentek, azonnal lefejeztették őket, városukat nagy sereggel elfoglalták s a lakosságot Törökországban rabszolgáknak eladták. Most aztán úgy a maguk helységeikből, mint az elfoglalt városokból be-beütnek Magyarország többi részeibe s igy nap-nap után számtalan lelket hurcolnak rabságba s követnek el rajtok hallatlan kegyetlenségeket. Ezekhez a bajokhoz egyéb nyomorúság is járul. Az elhunyt király (t.i. a vajda) idejében Magyarország ama (keleti) részében némely városok befogadták az Isten igéjét, de most — halála után — némely féktelenkedő főurak jöttek utána, akik a törökök minden zsarnokoskodását és Magyarország nyomorúságát az evangyéliumnak tulajdonítják, úgy vélekedvén, hogy azoknak a bajoknak ez az okozója. Ez ok miatt szerfelett dühösködnek a keresztyének ellen. Néhány napoknak előtte egy keresztyén embert megégettek; más polgárokat javaiktól és vagyonuktól fosztottak meg, másokat börtönbe vetettek. Ilyeneket azelőtt sohase tettek. Ennek ellenére a szerencsétlen keresztyének, ámbár annyi bajuk van, mégsem szűnnek meg az Isten igéjét hallgatni és hirdetni még életük és javaik veszélyeztetése árán is. Mikor ilyeneket hallok és ezekre gondolok, nem bírom visszatartani magamat a keserűségtől. S ha testileg távol is vagyok tőlük, lélekben azonban velők vagyok és velők szenvedek. Ezenfelül két éve már egész Magyarországon -szünet nélkül és szerfölött pusztít a döghalál (pestis), úgy hogy a pestisben mind az egyházi, mind a polgári élet tanultabb vezetői mindannyian elpusztultak. Éhez még egyéb nyomorúság is járul. A múlt év julius havában sáska lepte el Magyarországot s a földeken egyetlen nap alatt mindent felemésztve, nagy éhínségnek lett az okozója. Látván hazámnak eme szörnyű nyomorúságát s mivel enyéim levélben is nógatnak, azután az Ínség is sarkal: elhatároztam, rövidesen viszszatérek hazámba, hogy szolgálhassak az annyi bajjal küzdő egyháznak. Hogy ez aztán életem vagy halálom által történik-é, nem bánom, csak Istennek dicsőségére legyen. És bár bizonyosan tudom, hogy veszély fenyeget egyrészt a törökök, másrészt az igazság üldözői és zsarnokai részéről, ezekkel nem törődöm s utamról, amit elhatároztam, le nem teszek. Kérlek tehát, Calvinus uram, a Krisztus szerelmére, légy jó könyörögni az Atya Istenhez egyházaddal együtt a mi annyira sanyargatott eklézsiánkért, hogy ama könyörülő Atya enyhítse annyira sújtott egyházunkra mért büntetését. Azután ne szűnj meg leveleiddel erősíteni és vigasztalni, mert Wendelinuson keresztül könynyen küldhetsz nekem levelet. Jól tudod ugyanis, hogy magam fajta embereknek mennyire szükségük van az olyan férfiak vigasztalására, mint te. Ilyen bánatomhoz és gyászomhoz minden reménységem ellenére még más baj is járul. Ugyanis mikor nálad voltam, a könyvárus János társára, Vilmosra bíztam a cókmókomat, mivelhogy jámbor embernek tartottam és barátomnak és akiben annyira bíztam, mintahogy meg lehet bízni keresztyén emberben és testvérben, hogy amilyen hamar csak lehet, dolgaim hozzám küldéséről gondoskodjék. Hittel ígérte, hogy gondoskodik róla és elküldi, ha pedig ő maga nem lenne otthon, rábízza vagy a feleségére, vagy üzlettársára, hogy kellőképen hozzám küldettessenek. Azóta már hat hónap telt el, de még nem kaptam meg a dolgaimat. Pedig üzlettársa, Vilmos megjött, de csak Gelassustól hozott levelet s azt mondotta, dolgaimat nem tudta magával hozni, mert nem fért a podgyászába. És igy most ama jó ember hanyagsága miatt dolgaim elvesznek és távolságot illetőleg soha ilyen közelben nem találnak. Hogy őszintén szóljak: inkább elveszítettem volna tizenhat aranyat, mint dolgaimat, mert ha annyit nem is érnek, de nekem hasznosak voltak. Ez a mi Jánosunk hanyagsága folytán engem, külföldi embert, ugyancsak megkárosított. Bizonyos vagyok benne, hogy dolgaimat soha nem fogom megkapni, ha te Wendelinusnál levél utján gondosan el nem jársz. Ő sokat tud segiteni abban, hogy dolgaim végkép el ne vesszenek. De visszatérek tárgyamra. Kérve kérlek, Calvinus uram, könyörgésedben esedezz Istenhez az Atyához a mi keményen sújtott Egyházunkért, amit méltóztassék az Ur arra, hogy szenvedésein enyhítsen. Isten veled. Strassburg, 1545 március 2. Belényesi Gergely (nemzetségére magyar).
