Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-02-01 / 2. szám
G MAGYAR EGYHÁZ egyetemista. Sokat beszélgettek és a japán diák igen nyomatékosan mindig csak azt kérdezte magyar barátjától, hogy valóban hiszi-e ő azt, amit mond, mert igen sokszor a keresztyének csak szájjal keresztyének és nem cselekesznek úgy, ahogy hirdetik. Aztán egyszer csak ez a japán egyetemista eltűnt. Nemrégiben azonban irt neki Japánból: Megköszönte magyar református barátjának azokat a meghitt és csendes beszélgetéseket és csak ennyit tett hozzá: megkereszteltek és ma már a második bibliakört szervezem az egyetemen, tisztán a keresztyénség iránt érdeklődő, még pogány diákokból. Köszönöm Neked Testvérem, hogy olyan erősen tettél bizonyságot az Ur Jézus Krisztus mellett.” Milyen jó regisztrálni az ilyent. Valamikor a kalocsai kathólikus tanítóképzőből utrainditottak egy magyar református diákot, hogy esztendőkkel később japán egyetemista Krisztushoz téréséhez oly kegyelmesen használja fel az Isten. Kicsiny történet, tanulságos történet. MAGYAR ORVOS MISSZIÓBAN Sokan azt mondják, hogy ma a missziói munkában inkább orvosokra, ápolónőkre, tanárokra, közgazdászokra és mérnökökre van szükség, mint papokra. Nem mintha az utóbbiak missziói munkája nem lenne kétségtelenül a legfontosabb: az Evangéliumnak a közvetlen hirdetése, hanem azért, mert lelkész jelentkezőkből rendszerint van elég. Európában van néhány ország, ahol több misszionárius-lelkész jelölt van, mint olyan, aki a saját hazájában akar maradni. Ellenben sokkalta nehezebb elegendő számú orvost kapni a missziói munkára. Pedig milyen nagyszerű munkát végez az úgynevezett “gyógyító misszió”! Igaz az orvosoknak, akik a világ legtöbb részén jól keresnek, nehéz is lemondani mindarról, amiük megérdemelten megvan vagy meglehetne, ha a civilizált országokban maradnának. Egy ilyen magyar orvosról szeretnénk csak egy pár szót írni. Magyar református orvosról, hogy tudjuk, hogy van. Dr. Szentpétery Gyula Magyarországon már régen gyakorló orvos volt. Neve ismert és becsületben tartott. Mint jó, magyar református ember ahhoz a magyar élenálló férfiak közösségéhez tartozott, akik meg akarták tisztítani a magyar közéletet az idegenektől, azoktól, akik a nép igazi tehetségeinek útját állották. Mint ilyen, a többiekkel együtt ő is szembekerült a mostani rendszerrel. Mig társai közül többet kivégeztek (az úgynevezett összeesküvési per 1947!), másokat súlyos börtönbüntetésre ítéltek, vagy mint a nagy magyar mártír Kovács Béla eltűntek a szovjet katonai bíróság pincéiben: ő Isten különös kegyelme folytán Nyugatra került, Angliába. Már nem volt fiatal ember, mikor teljesen élőiről kellett kezdje tanulmányait Angliában, mert mivel nagyon védik a szakmát, nem ismeri el az egyik ország a másik diplomáit. De Dr. Szentpétery Gyula tanult és fáradtságos munka révén ismét befejezte az orvosi tanulmányait. Ez önmagában véve is elismerést érdemel. És akkor ő nem az angliai valószínűleg könnyebb, bizonyára kényelmesebb és előnyösebb megoldást választotta, hanem elment: a misszióba. Londoni magyar református gyülekezetünk tagja volt. Gyülekezetének iinádságos szeretete kisérte útjára már két évvel ezelőtt. A mi független egyházunkban már többek által, legalább is névleg ismert Nt. Varga Sándor “Gyülekezeti Körlevelei”-vel találkozunk újra és újra Dr. Szentpétery Gyula, a magyar misszionárius orvos nevével. Két éve van már Kashmirban, Indiában. “Egész napját betöltő orvosi tevékenyszég mellett feladata volt a kórház kibővítésével és ujjáépitéséval kapcsolatos munkálatok vezetése is. Legutolsó levele szerint az építkezések lassan befejeződnek s igy hamarosan teljesen sebészi hivatásának szentelheti magát.” (Az Angliai Magyar Ref. Egyház körlevele, 1955 december.) Magyar református orvos, az Ur Jézus Krisztusnak bátor és alázatos szivü tanítványa: messze Indiában szolgálja a mi Urunkat és az Evangélium ügyét. Vájjon lehet-e valaki is közöttünk, aki nem tekintené őt a magunkénak? Milyen jó tudni azt, hogy a minden totális irányzattal olyan mártiri erővel szembenálló kis magyar elit csoportnak kiváló vezérférfia a keserű emigrációban is megtalálta a legpozitivabbat, az alkotás lehetőségét: az Ur Jézus Krisztus Evangéliumának terjesztését, mint keresztyén orvos. K.A. AZ OLVASÓ ÍRJA “Sokat gondolkodtam az amerikai vallásos nevelés hiányosságáról, amit a vasárnapi iskola volna hivatva pótolni. Magyar református gyermekeink vallásos nevelés különösen sok kívánnivalót hagy hátra. Sajnos a szülők rendszerint túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy vasárnaponként elővegyék gyermekeiket egy órára és legalább tőlük telhetőén vallásoktatást nyújtsanak nekik. Magyar református egyházunk történetének a tanítása még olyan helyeken is, ahol magyar egyház van, igen hiányos. Magamnak nem lévén családom, alkalmam volt és van ezt tapasztalni ismerőseim gyermekeinél. Nem mernék körkérdést intézni magyar református egyházaink vasárnapi iskolásaihoz, hogy hányán tudják, ki volt I. Rákóczi György, Bocskay István, Bethlen Gábor, stb. Pedig néha-néha jó tudni ezeket. Kellemes meglepetésben volt részem ezzel kapcsolatban a közelmúltban. Nemrégiben Amerika egyik nagy gyárának a kutató intéztében egy más osztály laboratóriumába helyeztek át. Az ismerkedés során fölmerült a tapintatos amerikai kérdés: melyik templomba járok? Itt ugyanis nem szokták kérdezni, hogy milyen vallásit az ember, de mivel mégis szeretnék tudni, a kérdést a fennti formában adják fel. Hogy őszinte legyek, kissé zavarba jöttem. Az én igazi magyar református egyházamnak megfelelő amerikai egyházat városunkban nem találtam. Sem az ennek itt megfelelő Független Amerikai Magyar Református Egyháznak, sem más protestáns magyar közösségnek temploma se közel, se távol nincsen. Elkallódott lélekként hol ebbe, hol abba a protestáns amerikai templomba megyek. — így hát kis taktikával azt válaszoltam, hogy protestáns vagyok. És ekkor következett a meglepetés: az egyik fiatal kollégám, tudva, hogy magyar vagyok, megszólalt: “Ön tehát magyar kálvinista, az erdélyi ‘Governor General Bethlen’ egyházából.” (A fejedelem szó itt ismeretlen.) Meglepetésemre elmondta, hogy a magyarországi református egyház patrónusai I. Rákóczi György és felesége voltak, (akiknek a nevét már elfelejtette), akik észak Magyarországon “egy furcsa nevű városban” laktak (Sárospatakon) és ott
