Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 SZÉLJEGYZETEK... A DÉLVIDÉKI PÉLDA . . . Sok hitbéli erősödést és buzdítást kaptunk már a Jugoszláviában élő magyar református egyháztól az elmúlt évtizedek folyamán. Az ő bizonyságtételük csodálatos erővel bir. Szegény és kopottas “Jelentésük”-ben több van az apostolok hitéből és a hitvallók bátorságából, mint a gyönyörű magyarországi kiadványokban, melyeket az Atheneum nyomda készít el és oly sokan írják és szerkesztik. De legyünk őszinték, ugyanez vonatkozik ránk is itt Amerikában: sok, igen sok tanulnivalónk van nekünk. És ilyenkor elsősorban a mi jugoszláviai magyar református testvéreinkre gondolunk. Ök ott terjeszkednek és ugyanakkor elkeserítő a lelkészhiányuk. Mi itt fogyunk és fölöslegesen sokat sírunk. És be kell lássuk, csak úgy lehet, ahogy ők csinálják: BELMISSZIÓ! Evangélizáció! Egyedül az Ige! Belgrádban az ország fővárosában megindították a jugoszláviai keresztyén református egyház missziói munkáját. A “Jelentések” hónapról-hónapra közzéteszik, hogy növekszik a munkába bevont családok száma. Idegen környezetben, ellenséges világszemlélet és politika középpontjában megtartja és erősiti őket az Ur. Áldassék ezért az Ö neve! Idézzük csak a belgrádi munkáról szóló utolsó jelentést: “November hónapban is a megszokott ütemben folyt a belgrádi munka. Több családhoz vittem el a “házi áhítatot”. Legalább ezzel a nyomtatott igehirdetéssel szolgálják ott ahol szomjasak a lelkek. Ebben a hónapban egyébként a szervező munkában még nem tapasztalt nehézségbe, akadályba ütköztem. Az egyik családnál, ahol eddig már többször is megfordultam és ahol a nem református családtagok is szives fogadtatást mutattak, keserű csalódásban volt részem. A látogatás után a nem református férj kikisért és tudomásomra adta, hogy mint ember ellen nincs kifogásuk ellenem, de mint lelkipásztor ne menjek többé hozzájuk, mert ő a feleségét éppen vallásnélküli világnézetre akarja átnevelni. Hiábavalók voltak érveléseim, hivatkozásom lelkiismereti szabadságra, egymást meg nem győzve váltunk el egymástól.” A jelentésnek ehhez az ismeretetett részéhez a jelentés kiadó püspök, a mai magyar református életnek kétségtelenül legigazibb és legkálvinibb képviselője az egész világon, a következő széljegyzetet fűzte: “Megértem a belgrádi lelkészt, hogy keserű csalódás volt számára, mikor az a férj ilyen módon kitessékelte a házból. Azt azonban meg kell adnunk, hogy az a férj, bármennyire elvakult is a maga hamis világszemléletében, de mint családfő, férfi a talpán, aki a maga családját a saját elvei és meggyőződése szerint akarja vezetni.” Református férfiak! Református családapák! Hol vagytok? Vigyáztok-e ti ilyen ébren arra, hogy élettársatok, gyermekeitek kártékony lelki befolyás alá ne kerüljenek? Figyeltek-e arra, hogy milyen könyveket olvasnak, milyen filmeket néznek meg, milyen társaságokba járnak, hol és hogyan szórakoznak? Gondoskodtok-e arról, hogy azokat az idegen befolyásokat, melyeknek családotok tagjai az otthon falain kívül ki vannak téve, — az otthon falain belül ellensúlyozzátok a naponkénti házi áhítattal, a Szentirás naponkénti olvasásával, imádkozással és zsoltárénekléssel. Ezt tanuljuk meg attól a belgrádi családapától, aki a maga féligazságait, mint egész ember védelmezi. Mi akiknek a teljes igazság van birtokunkban ne legyünk félemberek azoknak a védelmezésében.” Milyen csodálatos, milyen evangéliumi ez a hang. Amerika magyar református népének is szól ez az atyai, bátor intés. Szelíd, de határozott intés. És nem ez hiányzik-e éppen itt legjobban nekünk? Vannak jó könyveink, kiváló vezetőink, újságjaink, de valahogy ez a hang mintha hiányzana: Sokat kellene halljuk azt a magyar református püspököt, aki oly hosszú ideje már kormányozza és bölcsen igazgatja a reábizott nyájat, de az ő jelentéseinek, tájékoztatásainak szelíd üzenete nekünk is szól. Nem bánt, nem rendel el, hanem kér. Nem szidalmaz, nem “vasakaratu”, hanem int, mint János apostol. És ebben vagyunk mi olyan szegények. Igen az Úristen velünk csodálatos dolgokat müvei, halljuk csak a belgrádi jelentés végét: “Három uj családot kerestem fel ebben a hónapban, de a kapott címek közül csak egy volt helyes. A másodiknak a nyomában vagyok, a harmadikat egyáltalán nem ismerik a megadott helyen. Novemberi létszámunk 36 család és még 14 egyedülálló férfi, 29 nő, öt gyermek és két ifjú.” Ne feledd el: Belgrád. Ne feledd hol és hogyan kell dolgozzon a lelkipásztor, hogy még mindig nincs lehetőség istentisztelet tartására, hogy nincs hely öszszejönni sehol. Ha van engedély nincs lakás, ha kapnak helyet, a bennelakó nem hajlandó kiköltözni. De Belgrádban mégis, lehet! És Belgrádban lesz református gyülekezet. Ha mást nem tehetünk legalább imádkozunk érte és magunkért, hogy tudjunk azoktól tanulni, akik a kereszt alatt élnek. Akik valóban Krisztusban élnek. Akik a mi testvéreink és akiknek bizonyságtétele intés, tanulság és példa. Dicsőittessék érte az Urnák szent neve-MAGYAR MISSZIONÁRIUS JELÖLT Csendes, szerény és igénytelen fiatalember. Oly szépen beszél angolul, mintha valahol New Havenben született volna. A Lancaster Theological Seminary egyik diákja és magyar. Magyar dipi, aki még ezelőtt hat esztendővel az ausztriai menekültek között volt amolyan “laikus prédikátor”, mint mondották: diakónus. Akkor még az angol nyelvtan alapelemeivel sem volt tisztában. Azóta már kiszolgált két esztendőt az amerikai hadseregben és a theológia utolsó esztendejét járja. A tavaszon szentelik majd lelkipásztorrá a Bridgeporti Magyar Református Egyházban. Kallós Árpád, mert igy hívják, volt az első magyar theológus, aki nyári misszionáriusként Japánban járt. Japánról beszélgettünk vele. Sok tanulnivalója van, mondja, mert készül továbbtanulni. Megy a misszióba. Folytatni Babos Sándor és Molnár Mária magyar missziós munkáját valahol Japánban. Még nem is ért rá papirra tenni a japáni tapasztalatait. Csupán egy kis történetet mesélt el: Abban a nyári táborban, ahol ő is volt másfél évvel ezelőtt Japánban volt egy fiatal, shintóista japán
