Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-11-01 / 11. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ SZABADSÁGHARC 1956-BAN . . . A new yorki Brick Presbyterian Church templomában 1956 október 28.-án résztvett mintegy 1,200 református magyar a következő deklarációt fogadta el: Mi, a magyar nép fiai, az Amerikai Egyesült Államok polgárai, protestáns keresztyének, akik a Reformáció emléknapjának megünneplésére New York városában ma összegyűltünk, megrendült szívvel fordulunk minden keresztyén ember lelkiismeretéhez. ezekben az órákban a magyar nép talán történelme legiragiKusabb harcai vívja szaDaüsagaert. az ország továrosában, az ipari kozpomoKDan, a bányavidékeken, a vidéki varosoKDan es laivakban immár hatodik napja küzd oz orosz imperializmus, a kommunista zsarnoKság, a viiag egyik legnagyobb katonai hatalmának nombázoi, tankjai, tüzérségé és gépfegyverei ellen. a mártírok tetemei temetetlenül hevernek az utcákon. A kórhazakban nincs már hely a sebesüllek számára. Nincs elegendő orvos, gyógyszer, kötszer. A harcdulta varosokban járvány es éhínség fenyeget. Isten előtt való felelőssegünk arra kényszerit bennünket, hogy mint ennek a szabad országnak szabad polgárai, a magyar nép segélykiáltását továbbítsuk minden keresztyén ember lelkiismeretéhez. Ebben a tragikus órában nem tudjuk elnyomni azt az érzésünket, hogy ha a magyar nép ebben az élet-halál harcaban, amelyet Kossuth öröksége mellett Washington és Lincoln szelleme inspirál, ismét elbukik, minden szabad keresztyén ember felelős lesz a történelem bírája előtt. Hogy Lincoln szavaival élve ezek a dicsőséges halottak ne haltanak meg légyen hiába, az Egyesült Államok elnökének, az amerikai Kongresszusnak, az Egyházak Országos Tanácsának, az Egyházak Világtanácsának, az Amerikai és Nemzetközi Vöröskeresztnek a lelkiismeretére apellálunk. Nyomatékosan kérjük, tegyenek meg mindent azért, hogy a magyar szabadságharc el ne bukjék és e cserbenhagyott kis nép fiai ez alkalommal ne hiába ontsák vérüket. Irgalmas szeretetünk pedig nyilvánuljon meg abban, hogy kórházi fölszerelést, orvosságot, ruházatot és élelmet bocsássunk a megpróbáltatás napjait élő magyar nép rendelkezésére. Mert mindnyájan tudjuk, hogy Jézus azt mondotta, hogy “amennyiben megcselekedtétek eggyel a legkisebbek közül, énvelem cselekedtétek meg.” Az Evangéliumi és Református Egyház Magyar Egyházkerülete. A Független Amerikai Magyar Református Egyház. Magyar Presbitériánus Konferencia. Az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület. Országos Presbiteri Szövetség. Amerikai Magyar Református Egyesület. DIAKONISSZA SZOLGÁLAT (Jelenések 3:7-14.) Az Isten által elhívott szolgálatban, közösségben élni gyönyörűség azoknak, akik hitükkel bizonyságai lehetnek e hivatásnak. E szellem indította az 1903-ban Budapesten alapított bibliai nevet viselő Filadelfia Diakonissza Intézetet. A diakonissza jelölt éveiben nyer különféle, betegápolói, gyülekezeti, árva-aggmenházi, szórványgondozói, kül- és belmissziói kiképzést. Én 1932-ben jelentkeztem először felvételre, de közben váratlanul Hollandiába szólítottak, ahol gyermek gyógypedagógusi kiképzést kaptam. A Hollandiából való visszatértem után lettem a Diakónissza Intézet rendes növendéke, ahol 1947 decemberéig szolgáltam. Ezen idő alatt különféle munkakörökben sokfajta tapasztalattal lettem gazdagabb. Voltam virrasztó betegágyak mellett. Volt árvaházi, gyülekezeti, szülészeti, sebészeti és egyéb beosztásom. Még kislány voltam, amikor a nővérem kikerült Svájcba és a nevelőszülei meglátogattak bennünket Magyarországon. A kedves bácsi azt mondta hogy, ha jó lesz a bizonyítványom, akkor meghívnak nyári vakációra hozzájuk. Ezt az ígéretét be is tartotta és hat éven át minden nyáron élvezhettem vendégszeretetüket. Pályaválasztásomkor ez a kedves svájci család azt kívánta, hogy a Svájci Diakórtissza Anyaház növendéke legyek. De a szüleim iránti tisztelet és engedelmesség hazaparancsolt. így lettem a Filadelfia Anyaház diakónisszája. A kapcsolat ezekkel a kedves svájci szülőkkel azonban mind a mai napig fennáll, melyért “áldom az Urat, és el nem felejtkezem semmi jótéteményéről.” (Zsolt. 103:3.) Alig kezdett derengeni a háború zűrzavara után, ezek az áldott népek a Nemzetközi Vöröskereszt utján kerestettek testvéreimmel együtt. Meghívásukra 1947. december 18.-án kerültem ki Svájcba betegen. Hiszem, hogy ezzel is az Ur akarata teljesült: “Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Ur.” (Jerémiás 29:11.) A felépülésem után nagy érdeklődéssel fordultam a svájci kórházi szolgálat felé. Volt is bőven alkalmam meglátogatni jónéhány diakónissza intézetet. Az egyetemi klinikán előbb a bonctani osztályon, majd laboratóriumi és gyógyszertári beosztást nyertem. Később a bőr- és nemibetegek, rákos megbetegedések, a TBC-sek osztályán és elmegyógyintézetben is tevékenykedtem. Ilyen sokoldalú szolgálatra korábban még gondolni sem mertem volna. Isten kegyelme mégis csodálatosan megengedte ezt nekem. “Hogyne dicsérném az Istent” az Ö csodáiért, melyeket életemben eddig cselekedett. Amióta az Egyesült Államokba kerültem, teljesen más természetű szolgálatot teljesítek. Betegek ápolása helyett, gyermekek — a Bethlen Otthon árvái — anyja, tanítója és segítője lenni az újabb hivatásom. A sokféle “miért”-re megtalálni a könnyen érthető “azért”-ot. Megismertetni velük a lelkiélet dicsőségét és megtartani őket a magyarságnak. Mind, mind része annak a felséges missziónak, amelyet Isten azokra biz, akik követik az Ő hivó szavát. Gyönyörűség minden szolgálatban Isten nagy szeretetét érezni és az Ő szeretetének eszközévé lenni. A legnagyobb elégtétel látni, hogy azok akikért munkálkodunk növekednek az Isten ismeretében, az ő előtte való alázatban és az Ő hozzá való háládatosságban. Diakónisszának lenni annyit jelent, mint mindezekben Isten gondviselésének eszköze lenni. CSIGHY MARIETTA
