Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 KÉPEK MAGYARORSZÁGRÓL . . . HEGYESHALOM. A határon állandóan jönnek mennek az autók. Piros-fehér-zöld karszallagos magyar munkás áll a sorompó mellett. A hegyeshalmi munkástanács kiküldöttje. Szabad, boldog magyar munkás. Külföldi magyar? — kérdi. Mikor meghatódottan mondom igen, átölel és megcsókol. “Testvér! Segítsetek rajtunk.” Diplomata autók, vöröskeresztes osztrák kocsik, felkelők teherautói haladnak Magyarország felé. Én is felkapaszkodom egyre. Amerikai autó, de vannak angol, kinai és osztrák utasai is. Magyaróvár, Őttevény, haladunk Győr felé. Kimondhatatlan érzés ismét Magyarországon járni. Az emberek majdnem rongyosok, az utak rosszak, a házak külsején is nagyon látszik a kommunista uralom. De az emberek határtalanul boldogok. (Ki hitte volna, hogy vissza lehet fordítani a történelem szekerét?) Az amerikai autó láttára mindenki mosolyog, integetnek, kiáltják: éljen a magyar szabadság. Magyaróváron a temetőben friss sirok. Éppen a város katholikus lakossága mindenszentek napját ünnepli. A temetőben a legtöbb fehér virág elárulja, hogy hol nyugszik a szörnyű kommunista vérengzés 86 halottja: édesanyák, vasutasok, diákok és gyermekek. A fehér krizánténum hirdeti, világgá kiáltja a magyar szabadság igazát és a forradalom tisztaságát. A magyaróvári sirok üzenete is ugyanaz: éljen a magyar szabadság. GYŐR. A hatalmas gép és vaggongyár munkásai sztrájkolnak. Mindenki a városháza előtt álldogál. Itt a nép élvezi a szabadságot. Alig állt meg az autónk, máris száz és száz gyermek vesz körül bennünket, az ajtót nem lehet kinyitni. Az osztrák lányok csokoládét szórnak a gyermekeknek. Vagy kétszáz darabot elosztogattak már, de a gyermekek nem akarnak elmenni. Megjelenik egy kis maszatos fej az ajtó ablakánál, a többiek mind nagyobbak, ő nem kapott semmit. Nagy piros-fehér-zöld kokárda a gomblyukában nagy történelmi pillanatokat látott már ő, de most elpityeredve kéri a csokoládétosztogató néniket: “tessék mán adni abból a barnából, én még nem kaptam...” Nem tudja, hogy csokoládénak hivják azt a barnát. Hogyan is tudhatná, hiszen már a népi demokráciában nőtt fel. Valaha a győri Kösztlin csokoládét még minden miskolci gyermek is ismerte... Erre mesélte el valaki, hogy budapesti gyermekek futbaloztak az amerikai újságíróktól kapott naranccsal, mert kerek formája után Ítélve azt hitték, hogy labda. Az a kis maszatos gyermekfej, a nagy pirosfehér-zöld kokárdával és osztrák csokoládéval a kezében a legnagyobb tanúsága annak, hogy csődöt mondott, örökre megbukott még a magyar gyermekek számára is a kommunizmus. PÁPA. Az országút mentén fekvő falvakban csend és rend uralkodik. A forradalomnak még csak a híre jutott el a falvakba, máris megbukott a kolhosz. Nem dramatizált a magyar paraszt sohasem. Egy éjjel a téti parasztok szépén hazavezették a szövetkezeti istállóból a teheneket, ki-ki a magáét, senki a másét demokratikus elv alapján. Másnap toporzékolhatott még a párttitkár, fenyegetőzhetett ÁVH-val a magyar falu népe nyugodtan mondta: azt pedig már Nagy Imre is felosztatta. A pápai államosított kollégiumban, ahol már 1531-ben is az evangélium szellemében tanítottak reformátor őseink, diákok, tanárok boldogan készülődtek a jövőre. Ismét református kollégium. Jókai, Petőfi iskolája. Hajdan a pápai református gimnázium címerében Magyarország képe is látható volt. Szivükben őrizték meg magyar református hitüket a pápai diákok, mikor már tanáraiknak parancsszóra dicsérni kellett az önkényt. Az egész város magyar maradt. Egy pillanat alatt elmúlt a kommunista álom. A kommunista vezérek megfutottak, a legtöbb volt párttag pedig együtt örült és tüntetett a diákokkal, katonákkal. Néhány fiatal református pap a jövőről beszél. Visszajönnek a régi kollégiumok. Patak, Kecskemét, Pápa, Lónyay utca, Miskolc. Sok nélkülözés, szenvedés áll még előttünk. Ebben segítsetek, erre gyüjtsetek. A pápai repülőtéren fáradt, éhes, dühös orosz katonák. Nem tudják, hogy miért kell itt legyenek, nem tudják, hogy nekik holnap már lőniök kell azokra a boldog, fegyvertelen emberekre, akik olyan szabadok, olyan függetlenek, hogy számukra minden áldozatnak, vérhullatásnak, szenvedésnek értelme van, mert jön feltartózhatatlanul, leverhetetlenül, leigázhatatlanul a magyar szabadság. Ne feledjük el, hogy a diósgyőri vasas, szombathelyi vasutas, tatabányai bányász, debreceni polgár és budapesti diák ma úgy érez, ahogy egy fiatal református pap mondotta: most született egy kisgyermekem, útban van egy másik, de inkább vesszünk el együtt, semmint, hogy ismét uralkodjon rajtunk az idegen önkény. És én láttam ezt a magyar népet. Őket leigázni már nem lehet. Ők már győztek... Nickelsdorf, 1956. november 2.-án éjjel. Komjáthy Aladár (A riport írói« ama kevés külföldi magyarok egyike, aki ha rövid ideig is, de szem és fültanuja lehetett a modern történelem csodájának, az 1956-os magyar szabadságharcnak.)
