Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 A PRESBITER MILYEN NE LEGYEN ÉS MILYEN LEGYEN A MAGYAR REFORMÁTUS PRESBITER. A mai világban még itt Amerikában is lassan érezni kezdjük, hogy minden devalválódik. Az értéke a pénznek már nem annyi, mint ezelőtt 50 esztendővel, amikor az első magyar református egyházakat itt megalapították s minden másnak az értéke is csökken. Valahogy igy vagyunk a presbiter szó fogalmával is. Régen a presbiter szó, tiszt és kötelezettség úgy ragyogott, hogy arra büszke lehetett az, aki viselte. Ma már jelentése talán nem is olyan világos, s a presbiterek hivatásáról és kötelességéről beszélni éppen azért szükséges és időszerű. Nem tudjuk ezt sehonnan jobban újra megvilágítani mint a Szentirásból. Vissza kell tehát mennünk elsősorban Isten Igéjéhez, hogy újra meg újra megvizsgáljuk mi is a presbiter hivatása és kötelessége. Az Apostolok Cselekedeti szerint Krisztus Urunk mennybemenetele után az apostolok, evangélisták városról városra járva elmentek Jeruzsálemen túl Samáriáig, és a föld végső határáig. Hirdették az Ur nagyságos dolgait midenfelé, de nem maradhattak egy városban sokáig. így az alakuló keresztyén egyházak vezetésére valamint a lelkek pásztorolására egy egy presbitert állítottak. Kezdetben a név nem volt pontosan meghatározva, egyszer presbiternek máskor episkoposznak nevezték azt, akit a gyülekezet gondjaival az apostolok megbíztak. A “presbiter” szó maga azt jelenti, hogy idősebb, vén, nem annyira korban mint inkább hitben és az Ur Jézus tudományában idősebbeket neveztek igy, akire nyugodtan bizták a többi lelkek gondozását. “Episkoposz” pedig felügyelőt, felvigyázót jelent. Amint azonban az első század történetéből tudjuk a presbiterek, episkoposzok és diakónusok tiszte, feladata és munkája nem különült el egymástól úgy, amint azt a későbbi századok mutatják. Abból láthatjuk ezt legjobban, hogy amikor az Apostolok Cselekedeteiről Írott könyv szerint a Judás által megüresedett apostoli tisztre egy uj apostolt akartak választani, s a két jelöltet Józsefet, akit Barnabásnak is neveztek, s akinek a mellékneve Justus volt, valamint Mátyást, akire a sorsvetés által az apostolság szállt azután, apostoloknak tekintették. (Csel. 1:22-26) Ugyancsak apostoloknak tekintették Pált és Barnabást, akik együtt jártak téríteni a pogányokat. Nem is szólva Jakabról az Ur testvéréről, aki az apostolok között is vezető szerepet játszott. Ugyanakkor azonban azt is meg kell látnunk, hogy Péter az apostolok között az első, magát presbiter társnak nevezi az ő levelében. (I. Péter 5:1) Később mikor Pál arról beszél, hogy egy a fő és mi mindnyájan Krisztusban, mint a mi fejünkben egy testnek a tagjai vagyunk és Őbenne épülünk fel élő tagokká, azt mondja többek között, hogy Isten nem egy tisztségre hivott el mindeneket, egyeseket elválasztott apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat tanítókul. (Ef. 4:11) Legelőször Legelőször az Apostolok Cselekedetei 11:30-ban találkozunk a presbiter szóval, majd a 14:23-ban olvashatjuk, hogy Pál és Barnabás, Kis Ázsiai missziói ütjük alkalmával, amikor Ikonium, Lisztra és Derbe városokban jártak “választottak nekik gyülekezetenként véneket” vagyis presbitereket. Ugyancsak tudjuk, hogy Jeruzsálemben is a vének vagyis presbiterek kormányozták az első keresztyén egyházat. (Ap. Csel. 12:17. 15:13, 21:18) Krisztus utáni második évszázadban azonban a fennt említett tisztségek jobban elkülönülnek és más más feladata lesz a presbitereknek, episzkoposzoknak és diakónusoknak. Mi volt a feladata a presbitereknek ebben az időben? Egyszóval úgy fejezhetnénk ki, hogy a reájuk bízott lelkek gondozása, azoknak tanítása és a jórendnek az egyházban való megőrzése. Nagyon nehéz volt akkor presbitereknek egyházakon felvigyázónak lenni, mert az üldözés hosszú századokon át hol itt hol ott, sokszor majdnem az egész Római birodalom területén dühöngött. Keresztyének visszaestek a régi pogányságba, a börtön és a kínzások hatása alatt elárulták hitüket és megtagadták Istenüket. Mások hamis prófétáknak és gonosz hitetőknek estek áldozataivá. Éppen ezért volt fontos, hogy a keresztyénség kezdetén derék és istentfélő presbiterek vezessék az egyház törékeny hajójának irányát az élet tengerén. L Milyennek nem kell lenni a jó presbiternek Arra a kérdésre, hogy mi a presbiterek feladata, tiszte és kötelessége a Szentirás adja meg a választ. Pál apostol elénk tárja ezt világosan a Timothesuhoz küldött első levele 3-ik részében valamint a Titushoz intézett levele első fejezetében. Először is nézzük meg hogy milyen ne legyen a jó presbiter, s azután vizsgáljuk meg azt, hogy milyen legyen, vagy milyennek kellene lennie az igazi presbiternek. Negativ értelemben vizsgálni a kérdést talán könnyebb lesz, s azután ha már világosan látjuk, hogy milyennek nem kell lennie a presbiternek, egyszerűbb lesz a másik képet is megrajzolni az igazi, hűséges és jó presbiterről. Nem akaratos Első sorban is a jó presbiter “nem akaratos”. Úgy látszik már az apostolok korában is ismerték az akaratos tipusu embert, aki nem akart tudni senki másról, semmi másról, csak a saját akaratáról. Magyar emberek között nagyon sok csökönyös atyafi akad. Sok egyházban minden szépen haladna előre, de egy-egy akaratos ember minden jó munkának az akadálya. Hány hires tudós, iró vagy hadvezér bukott már el az élet színpadán, mert nagyon akaratos volt. Gondoljunk Napóleonra, akinek az egyéni önző akarata nem ismert határt, s végül is annak lett áldozata. Gondoljunk csak egyházi vonatkozásban presbiterekre és gyülekezeti vezetőkre, hányszor bukott már meg templom épités, iskola állitás és más nemes nagy munka, mert egy pár maradi és akaratos ember minden jót meggátolt. Ha netalán elővenne a makacsság kisértése, gondolj az Ur Krisztusra, aki imádságában mondotta a mi mennyei Atyánknak: “ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” (Mt. 26:39) Nem haragos Továbbá a jó presbiter “nem haragos”. A kettő majdnem egymásba tartozik, az akaratos ember lesz T
