Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-07-01 / 7. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Irta: UNGHVÁRY SÁNDOR Amióta a magyarság bezárkózott a Kárpátok medencéjébe, földi társtalanságában, soha nem fordulhatott máshová, mint az Egek Urához. Ezzel a népivallási magatartással érkezett az Uj világba is a kálomista magyarság. Hozta magával prédikátor örökségét és hűségét keresztyénségéhez. Amerika sok rétü keresztyén élete alig tudott az ide telepedett népünk vallási habitusán valami változást is létrehozni. Ebben az amerikai egyházi világban különböző egyházi típusok formálódtak, egyház-társadalmi szempontból. így megkülönböztethetünk u.n. kisebbségi egyházat, két-nyelvü egyházat, felekezetközi egyházat, vidéki egyházat, városi egyházat stb. Az amerikai magyar protestáns egyházaink kb. százötven gyülekezetükben az u.n. kétnyelvű-kisebbségi egyházi típushoz tartoznak. Vagyis magyar és angol nyelven folyik gyülekezeti életük. MI HOZTA LÉTRE? Midőn ezen gyülekezetünk történetét kutatjuk s feleletet szeretnénk kapni arra a kérdésre, hogy mi is hozta azt létre, akkor több ható-erőre kell bontani az azt formáló múltat. Legerősebb ható-erő volt a magukkal hozott népiegyházi adottság, az otthon hagyott temetők; a halottak múltja irányította a jelenüket. A mindig jelen lévő múlton kivül, egy másik döntő kényszerítő erő volt: a faji kisebbségi helyzet. Vagyis az az egyszerű tény, hogy nem angolul beszéltek, számtalan esetben hántással járt. Valóban elől az első oldalon a krónikásnak igy is lehetne kezdeni az egyháztörténeti lapot: kezdetben vala az ütleg, a gúny és kitaszitottság. Ugyanis a magyar szórvány többnyire az Írek környezetébe szóródott bele és ezek az Írek, akik hajdani hónukban oly sokat szenvedtek az elnyomástól, azt feledve itten szintén elnyomókká, türelmetlenekké válva, a magyarságot gyakran töltötték el félelemmel. így a magyar települők, akarva nem akarva egy-fajta gettóba kényszerültek és igy a protestáns, gr. katholikus és zsidó vallásu, de magyarul beszélő kivándorlók e kényszer alatt gyorsan kiépítették egyetlen menedéküket, a magyar fórumot, a kálomista egyházat. Tehát kezdettől nyugodtan lehet szenvedő egyháznak hívni azt. Ennek keretein belül élte ki aztán társadalmi hajlamát és hitbeli életét. Ezért a pásztornak, mint ilyen kisebbségi egyház vezetőjének, prédikátori feladatot kellett volna betölteni. Nem csupán igehirdetői feladatot kívántak tőle, de társadalmi, orvosi, gazdasági és pénzügyi irányítást is. Vagyis a legegyetemesebb tudással kellett volna rendelkeznie, hogy megbirkózzék a váradalmakkal. Harmadik komoly tényező, mely kezdettől formálta egyházunk életét, az amerikai protestáns keresztyén szolidaritás volt. Közel félszázados életében állandó anyagi támogatásban részesítve, tényleg a legigazibb keresztyén szolidaritásról adhatunk beszámolót. Ez az anyagi segítség évtizedeken át kb. 40,000 dollárt tett ki. Azonban amilyen komoly segítséget és építést jelentett ezen anyagi szolidaritás kezdetben később éppen olyan végzetesnek is mondható. A nagyon is reászoruló gyülekezet ezt később megszokva, lélekben nem tudott felserdülni és önellátóvá kiépülni. Ennyi előnyös tényező birtokában az “ómegái” gyülekezetnek módja lett volna kiépíteni teljes-autonómiáját, s egy diadalmas gyülekezetté formálódva, időt-álló egyházzá nőhetett volna fel. S ennek ellenére, midőn el kezdjük elemezni múltját és értékelni jelenét, akkor azt kell megállapítani, hogy egyáltalán nem nevezhető győztes egyháznak, de annál inkább szenvedő és haldokló gyülekezetnek. MI ENNEK AZ OKOZÓJA? “Verd meg a pásztort” bibliai párhuzammal lehetne leginkább jellemezni az első okot, “s elszéled a nyáj” Ebből mindenek előtt azt a kínálkozó pedagógiai tanulságot kell megvallanom, hogy tapasztalatom szerint, nincsen rossz gyerek, csak rossz tanár. Vagyis nincsen rossz gyülekezet, csak alkalmatlan pásztor. Ugyanis evangéliumi hitünk és optimizmusunk azt vallatja velünk, miszerint, minden emberi szív mélyén ottan lappang az isteni-tudat képe. S csak szeretet és alázat kérdése, hogy azt az Isten-tudatot kibányásszuk és felszínre hozzuk. S itten dőlt el ennek a gyülekezetnek sorsa. Ugyanis kálomista népünk a százados elnyomatás és vallási kisebbségi életében, megszokta, hogy a vele azonosuló prédikátorra feltekintsen, mint abszolút szellemi és erkölcsi tekintélyre, akit ezért cserében elfogadott atyává és vezetőjévé. Ezt a múltbeli prédikátort igényelte újra, sanyarúvá vált életében. S nem a hivő, a vágyó és szenvedő lelkeken múlt el ez, hogy nem teljesedett be ez a lelki vágyódás egyháza keretein belül. Negyvenhat éven keresztül, több mint 10 lelkész tette próbára hivő és vágyódó lelkét eme gyülekezetnek. Az egyházi vezetés tekintélyen épül fel, a tekintély pedig szerétéiből sarjad ki, melynek forrása pedig az önmagát megáldozó prédikátor lehet csupán. S kié a mulasztás, amiért oly kevés prédikátor szántotta az egyre nagyobb ugart felverő lelkeket? Ezek a kisebbségi-kétnyelvű egyházak, sokkal nagyobb terhet rónak reá a lelkészre, mint az ó-haza megépült gyülekezeteinek pásztorára s éppen ezért ide kellett volna állítani a legtisztább hitü misszionárius tudatu vezetőit egyházunknak. S ennek éppen az ellenkezője, a kontraszelekció működése következett el s igy a kezdeti lendület után, gyors elszíntelenedés következett be. FESZÜLTSÉG Közösség-lélektani szempontból pedig az volt a legjellemzőbb ezen gyülekezetre, hogy annak tagjai dialektikus helyzetben éltek. Vagyis a két haza, az ó-haza és uj környezet, állandó összehasonlításra késztette népünket, az összehasonlítás kritikát szül, mely viszont közlést igényel maga számára. De ki lett volna az aki e dialektikus helyzetet tudatosan hordozva, népében annak feloldását szolgálta volna? Ebből a dialektikus helyzetből csak egy kiút kínálkozott, megtérni a múlthoz. Ezt a két háború akadályozta volt meg. Nem volt tehát menekvés. Ebből adódóan a soha le nem telepedett lelkek, sérülté váltak, s mint minden pseudomorf helyzet, ez is megmerevedéshez és bomláshoz vezetett. Az állandó lelkész-marasztalási harcok hü viszfényei ennek a belső lelki megrekedtségnek. Az állandó pakolásra kész hivő és pásztor lelkisége nem harmonikus, maga a lelkész ahelyett hogy tudatos irányitója lett volna népének, annak csak kiszolgálójává silányult. Ebből a felemás helyzetből logikus menekvés vágya született meg a második nemzedékben, melyet apáik nem i Jdalódó Qyiilekezet
