Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 “A Sionnak Hegyén Úristen .. EGY LEGÁCIÓ TÖRTÉNETE Dr. kibécli VARGA LA JOS Sárosán, kimerültén ballagtam hazafelé, hogy a nap fáradalmai után kipihenjem magamat. Már délután megkezdődött váratlan és előre nem sejtett szenvedésem. Amikor a legációt megkaptam, nem történt említés arról az évszázados szokásról, hogy végig kell látogatnom a híveket. Ha valaki nem ismeri a falvak magyar népének vendégszeretetét, fogalma sincs arról, hogy ez mit jelent. Ez volt az én esetem is. Egyáltalán nem gondoltam az egész nap látogatásainak egy személyre csoportosuló tragédiájára. “Isten hozta légátus uramat. Tessék csak bejjebb kerülni. Anyjuk, hozd hamar azt a szalonnát és kolbászt“ és igy tovább. Hirtelen előkerült minden, ami csak megtalálható a házban. Természetesen nem felejtkeztek el az otthon készült borokról és pálinkákról sem. Óvatosan csipegettem, eszegettem mindenütt, kitéve magamat az állandó ösztökélésnek és csodálkozásnak, hogy hogy lehet felnőtt embernek ilyen keveset ennie. Senki sem gondolt, vagy akart gondolni arra, hogy hányszor kell még nekem aznap asztal mellé ülnöm. Kurátor uram vigasztalgatott, hogy ez már igy van, enni és inni kell. Közben sunyi szemekkel figyelte sorsom alakulását. Gyomrom egyre erősebben kavargóit és bizonytalanul botorkáltam a következő küszöbök felé. A kérdés megemlítéséhez tartozik, hogy soha életemben addig semmi alkoholt nem ittam és igy minden korty vitriolként hatott amúgy is gyenge gyomromra. Néha úgy éreztem, hogy a vég közeledik. Pedig halálomat túl korainak tartottam volna még és igen sajnáltam volna az életet. Akkor még nem sejtettem, hogy két világháború tragédiája zudul a nyakunkba. Soha nem gondoltam volna arra, hogy az erdélyi hegyeket többé nem láthatom, nem zarándokolhatok el édesapám sírjához, nem mehetek fel Kolozsvár mellett az Árpádcsucsra kristálytiszta csermelyből inni. Akkor még mindenrre nem gondolhattam. Fáradtan, bizonytalanul bandukoltam. Kurátor uramnak hirtelen haza kellett mennie, igy magamra hagyott a sötét éjszakában. Elmagyarázta ugyan az utat, de a magyarázat teljesen homályos volt előttem és azon vettem észre magamat, hogy elvesztem. Ki látott falut éjjel, koromsötétben? Sehol egyetlen utszéli lámpa, sehol egyetlen fény! Ki járt éjszaka egyedül ismeretlen házak között, keresgélve egyet, amit nappal is csak nehezen találna meg? Ki emlékszik kutyák dühös acsarkodására, a sövény mellett véges-végig szaladásukra keresve egyetlen helyet, ahol kitörhessenek és lábikránkat, vagy torkunkat elkapják? Ki járt felhős, borús, csillagtalan éjjel ismeretlen mezőkön, keresztül esve fákon, belelépve pocsolyákba, mindig félve a következő lépéstől? Csak az értheti meg, hogy milyen dobogó szívvel, tapogatózva, mindennek nekiütközve keresgette szemem azt az egyetlenegy házat, amely halványan képzeletem előtt lebegett. Mély igazságokra jöttem rá ezen az éjszakán. Megtanultam, hogy milyen sötét is a a sötét éjjel és hogy milyen gyenge a mi emberi látóképességünk a kutyákéhoz, macskákéhoz képest, nem is szólva az éjjel mászkáló állatokról. Észrevettem azt, ami nappal sohasem jutott eszembe, hogy az utak milyen göröngyösek. Azelőtt soha nem tudtam, hogy éjjel a házak és fák megnőnek és óriási fenyegető árnyakká válnak. Csak most jöttem rá, hogy milyen mély az a kis árok a magyar házak mellett, ezzel szemben a házakba vezető hidacskák mind megszükülnek. Csak egyetlen lépés és az ember az árokban van. Soha nem tudtam, hogy a nappal csak kacsák számára alkalmas kis csermely éjjel milyen nagy patakká lesz. Istenem, milyen furcsa is a világ éjjel! Cuppogó léptek közeledtek és egy imbolygó fény, amely hol eltűnt, hol megjelent, amint hordozója himbálta. Tudtam, hogy nem járhat rosszban, mert lámpással jár, ezért feléje közeledtem az útirány felől kérdezősködve. Az éjjeli őr volt, aki részletesen elmagyarázta, hogy merre menjek. Nem kisérhetett el, mert kötelessége más irányba vezette. Menni előre, aztán balra, fordulni jobbra, megint balra, aztán vigyázni, mert a ház mélyen benn van, fák és kerítés van előtte . . . Még mindig nem értettem, bizonytalan lélekkel indultam újra útnak. Unalmas lenne szenvedésemet tovább ecsetelni, kínzó képzelődéseimet leírni. A lényeg az, hogy végre haza találtam. Boldogan ismertem fel a kaput és tettem kezemet a kilincsre. Az ajtó zárva volt. A tiszteletes megunta a várakozást, lefeküdt és szokás szerint, automatikusan a kaput is bezárta. Csengő nincs. Dörömbölni feleslegesnek látszott, mert gazdám erősen nagyothalló volt. Álltam, álltam kétségbeesve. Istenem, hát soha nem lesz vége szenvedéseimnek? Körüljártam a kerítést. Magas volt és a teteje drótokkal volt teletűzdelve. Találtam egy helyet, ahol a deszka kissé töredezett volt és a drót is lenyomva látszott, mintha valaki hasonló alkalommal használta volna már ezt a nyílást. Felmásztam, erősen ügyelve egyetlen zsákét nadrágom épségére. Elvetettem magam a kerítéstől és szerencsésen a földre estem. Hogyan mentem be a szobámba, mikor keltem föl, minderre már nem emlékszem. De jól emlékszer arra, hogy másnap mgnéztem kalandos mászásom és ugrásom helyét. Egy-két méterre volt egy peremnélküli mély kuttól. Azt hiszem, soha mélyebben és szívből jövőbben nem énekeltem: “A Sionnak hegyén Úristen, Tiéd a dicséret.’’ Vetitettképes előadáshoz a kanadai UJ ÉLET kiadásában megjelent, 2x2” méretű, alábbi diapozitív (slide) -sorozatok kaphatók kölcsönzésre magyar és angol kisérő-szöveggel, a szállítási költség megtérítése mellett Rev. K. D. TÓTH, MOUNT BRYDGES, Ont. címen: “MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZI ÉLET NYUGATKANADÁBAN” 40 kép “MAGYAR TÖRTÉNELEM” 52 kép “MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZTÖRTÉNET” 42 kép
