Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-08-01 / 8. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 LIGONIERI NAPOK UTÁN, Már hagyománnyá vált, hogy a szeptember első vasárnapjával kezdődő napokat azok, akik az amerikai magyár református életért felelősséget éreznek, Ligonierban töltik. Az önképzés, közös imádkozás, útkeresés és tanácskozás eszközeivel magukat a nagyobb, eredményesebb szolgálatra. Vasárnap és hétfőn az Országos Presbiteri Szövetség ülésezett. Férfiak, őrállók, úgy lezáz körül. Nagyjából tized része annak az ezerfőnyi \ egyháztanácsosból álló seregnek, amelynek hűsége adott\szárnyat egyházi életünknek eddig is. A Ligoniert járó presbiterek a felelősség fokozottab tudatával, növekedést nyert hittel tértek vissza gyülekezeteikbe. Ezen aá^ éven örvendetes volt látni az Amerikában születettek fokozottabb bekapcsolódását; az az angol nyelvű előádás pedig, amit Oláh József duquesnei képviselőjük tartott: valóságos élmény volt. Annak a református keresztyénségnek a tiszta hangja csendült ki belőle, amit sok helyen szeretnénk látni és hallani. Gyülekezeteink egy tekintélyes része annyim átérzi a Presbiteri Szövetség fontosságát, hogy nemcsak presbiterei tagságidiját fedezi az egyházi pénztárból, (a tagsági dij igen alacsony) hanem az évi gyűlésen résztvevők útiköltségét is. Jobb befektetést nehezen eszközölhetne s megbecsülését méltóbb módon aligha tudná egyháztanácsosai iránt akármelyik gyülekezet is. kifejezni. Jó volna, ha ez a szokás minden gyülekezetünkben gyakorlattá válnék. Szabad Magyar Reformátusok Világszövetsége A Szabad Magyar Reformátusok Világszövetségének tisztikara, végrehajtó bizottsága szintén ülésezett. A vasfüggönyön inneni magyar reformátusság vezérkara vette szemügyre az egyre bokrosodó, megoldásra váró problémákat s foganasitott üdvös intézkedéseket. A Világszövetség jelentősége, tekintettel arra, hogy a kommunista uralom alatti magyar reformátusság soksok bajának őszintén még kifejezést sem tud adni: egyre növekszik. Mennél hamarabb belátják ezt a tagalakulatok, feladatának a Szövetség annál erőteljesebben tud megfelelni. Lelkészegyesület A Lelkészegyesület szintén két nap tanácskozott. Az Egyesült Államokban és Kanadában nyilvántartott lelkipásztoraink fele vett részt (néhány evangélikus barátunk is) azon az évi gyűlésen, ami — általános megállapítás szerint — látogatottság és színvonal tekintetében eleddig rekord. Az alapos szellemi felkészültségről tanúskodó előadások, a velők kapcsolatban elhangzott felszólalások, bírálatok egy az önművelést nagyon komolyan vevő, hitben folyton mélyülő, felelősségtudatban, látásban, egyre előbbre haladó papságról tettek bizonyságot. A magyar református keresztyén élet szellemi élcsapata ma az északamerikai kontinensen él. A történelmi fejlődés eredményeként csoportokra tagoltan ugyan, de azokban, amik lényegesek, összefogva munkálja népünk javát. “Ó MÉRT OLY KÉSŐN?” Az “Evangéliumi Világszolgálat” junius-szeptemberi (sajnos, utolsó) számában dr. Molnár Jenő nevével szenzációsnak szánt Írás jelent meg. “Fellebbezünk” cim alatt “leleplezések” soro-NT. URBAN JÓZSEF ESPERES LEMONDOTT . . . bronxi lelkipásztori és esperesi viselt tisztéről október 1-i hatállyal. Róla lapunk következő számában bővebben megemlékezünk. Soraink közül való távozása nagy hiányt jelent mind egyháza népe mind közösségünk minden tagja számára. Amikor fájó szívvel köszöntjük távozásában, kérjük a Mindenható áldását mind az ő mind kedves családja életére. zatát adja a század első három évtizede Magyarországi Református Egyházáról, vagy helyesebben: egyházi vezetőiről. Megtudjuk belőle, hogy az államsegélyen fenntartott felekezetek tagjaiból kihalt az áldozatkészség s igy a vallás is elveszítette erejét, mert “az a nép, amelyik nem vállalja az igehirdetés szabad és méltóságos fenntartásával járó kötelezettségét, elvesztette a csatát és megadja magát bármilyen “izmusnak” nagyon könynyen. “Az állitással nem szállunk perbe, bár vallási megerőtelenedésünknek egyéb okai is voltak. Érdekesebb az, ahogy az egyik erdélyi püspököt aposztrofálja. Nem kevesebbet állít róla, mint azt, hogy egy papivizsga alkalmával a kibocsátandó ifjú lelkipásztorok csapatát nyilvános beszédben “csürhé”-nek nevezte. . . így volt-e, nem-e: nehéz elhinni. Azután felhoz egy esetet arról, hogy az első háború utáni pesti lakásmizéria idején a kon vent főtitkára nem a konventhez munkára berendelt egyik fiatal, családos lelkipásztornak adta a konventi épületben eredetileg pontosan ilyen rendeltetésű lakást, hanem egy nem is magyar állampolgár, még kevésbbé keresztyén, igen gazdag tőzsdésnek, természetesen — ellenszolgáltatásért. . . Az állítást nem tudjuk ellenőrizni. Tíffini Egyezmény De a legérdekesebb az, amit a Tiffini Egyezmény kulisszatitkaiból közöl. Eszerint ő volt az, akire a tiffini megállapodások “ratifikálását” (?) és végleges szövegezését rábízták. Az akta taunlmányozása közben rájött arra, hogy a Magyarországi Református Egyház még akkori, közvetlenül az első világháború utáni állapotában is tudta volna vállalni a kivándorolt magyarság közölt az igehirdetés anyagi és erkölcsi feladatát! Tételét azzal bizonyítja, hogy rámutat azokra az anyagi forrásókra, amik a külföldi munkát lehetővé tették volna. Ilyen értelmű előterjesztését a főtitkár (Benedek Zsolt) sülyesztette el. \ Nos, \itt álljunk meg egy pillanatra. A Független Amerikai 'Magyar Református Egyháznak kezdettől az volt a felfogása, hogy a Magyarországi Egyháznak nem anyagi, de pusztán erkölcsi segítségével is meg lehetett volna őrizni\s az önfenntartáshoz hozzászoktatni itteni gyülekezeteinket. “Szabad Egyház”-at tudtunk volna építeni “szabadi államban.” Csakhogy mi a Magyarországi Egyháztól annak idején nemhogy erkölcsi támogatást, de még elösmertetést sem kaptunk. Ha mindez úgy történt a mindezt úgy tudta dr. Molnár Jenő, mint ahogy lemta, hol volt, mit csinált több mint harminc évig? Miéft hallgatott? Leleplezésével a huszas években még sokatuudott volna segíteni, föltéve, ha — jól emlékszik. A “szenzáció” ma már nem érdekes. Mélabusan kérdezzük mi is egy őszi hangulatú verssorral: “Ó mért ily Későn, levelek hullása, daru távozása idején’ regélte mindezt el dr. Molnár Jenő s nem annak valóban az idején? Ó mért?
