Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-08-01 / 8. szám
MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR LELKÉSZ - AMERIKAI GYÜLEKEZET Irta: Szathmáry Gyula. Magyar gyülekezetben töltött 24 évi szolgálat után egy merőben uj világ képe bontakozott ki előttem. De hadd kezdjem az elején. Magyar szolgálatra készültem, de nem titkolom, az álmom az volt, hogy valamikor amerikai gyülekezetben dolgozzam. Bevándorlóit lévén, eleinte azt gondoltam, az álmom elérhetetlen. Magyar szolgálatom alatt az amerikaiakat is jobban megösmerve, lassanként rájöttem, hogy nem. A képesítésem megvan, angolul tudok; amerikai gyülekezetben való szolgálat elvileg nem probléma, de annál inkább az a magyar életből való kiszakadás. Mit szólnak hozzá azok, akik között közel negyedszázadig dolgoztam? Nem fognak-e hűtlennek tekinteni? Mit szól hozzá az én immár meglehetős idős kurucmagyar apám? S nem teszem-e nehézzé az egyik perth amboyi gyülekezetben szolgáló bátyám helyzetét azzal, hogy miattam majd “magyarázkodnia” kell? Ugyanakkor gondot okozott az is, hogy mivel a nevem minden, csak nem angol-szász s mert a feleségem s a családom is magyar, nem néznek-e majd le az amerikaiak? Elfogadnak-e velők egyenrangúaknak? Megvallom, ez á gondolat sok ága-bogával együtt nem egy álmatlan éjszakát szerzett és sokat imádkoztam, hogy Isten íratássá meg akaratát. Vágy a tiszta egyházi élet után De az aggodalom mellett ott volt bennem egy szinte leküzdhetetlen vágy valami magasabb, nemesebb, tisztább egyházi élet után, mint amit magyar vonatkozásban meg tudtunk valósítani. Nem akarok bírálni, hiszen nekem is úsznom kellett az árral, de ital, sorsolás, bingó, piknik, tánc nem Isten szerint való dolgok. Talán semmi sem keserített el a mi magyar életünkben jobban, mint ezek a pogány kilengések. Hát a sok esztendei tanulás, a papi oklevél arra kell, hogy “jó butcher”, meg “jó piknikrendező” legyek? Mert még mindig elég sok hely van, ahol magyar népünk ilyen “képességek” alapján állapítja meg, hogy melyik a “jó” vagy melyik a “rossz” pap. Mi lesz azzal a lelki fegyverzettel, amibe az iskolában felöltöztettek? Mikor és hol fogom én azokat forgatni? Ilyen meggondolások után adtam aztán végre magamat arra, hogy nekivágok az ösmeretlennek és amerikai pap leszek. Isten velem volt eddig, velem lesz ezután is. Magyar pap a régi német hátterű amerikai egyházban Egyik pennsylvániai régi német hátterű amerikai gyülekezet papot keresett. Meghívtak próbaprédikációra s utána azonnal egyhangúlag meg is választottak. Rövidesen be is költöztünk az uj parókhiára, amit ízlésünk, kérésünk szerint hoztak rendbe. (A gyülekezet tagjai egyébként is figyelmesek voltak. Amig a berendezkedés tartott, ebédre, vacsorára hívogattak). A városkában, ami merőben protestáns, három gyülekezet van. A mienk/több mint ezer lélekszámmal, a legnagyobb, viszont a templomunk a legkisebb. A tagok túlnyomó része ipari munkás, de átlagos évi keresetük a magyarokéi/ alul van. Viszont ami az adakozót illeti . . . haném erről később. A legelső kellemés változást beiktatásom alkalmával tapasztaltuk. Istenitisztelet keretében történt a harmadik vasárnapunk délutánján. A templom zsúfolva volt. A hivatalos egyházi szertartás után a gyülekezet köszöntését, jókivánatát az egyik elöljáró fejezte ki s annak kézzel fogható jelenként egy nagy összegű csekket adott át. Istenitisztelet és kézfogás után mindenki hazament.) Nem volt banket, ital, zene, tánc, dinomdánom, mert ez az amerikai gyülekezet tudja, hogy a lelkipásztor beiktatás egy szent és komoly frigykötés, ami felett imádkozni kell és nem mulatni. A presbiterek Elöljáróság, presbitérium természetesen itt is van. Hivatalom átvétele után gyűlést tartottam s ezen megismertettek a gyülekezet szokásaival s utána megkértek, adjam elő, mik a terveim. Itt kezdődtek el a csodák! Legelőször is ezek a presbiterek Szentirást valóban ösmerő és imádkozó emberek! Nos, én imádkozó magyar presbitert még sohasem láttam. Lehet hogy van, de üveg alatt. Viszont imádkozó amerikai presbiterrel lépten-nyomon lehet találkozni. Jegyzőkönyv hitelesítés után elsorolják az én presbitereim, hogy az egyházban van vasárnapi iskola, amibe átlag 400-an járnak, de azzal nekem semmi dolgom sem lesz, a tanítói kar igen szépen elvezeti. Ők igen boldogok lesznek, ha olykor-olykor épen csak benézek az iskolába s mondok néhány buzdító szót. Azután felsorolták (alig győztem végig hallgatni) a különféle egyházi alakulatokat, köröket, amik egytől egyig mind tudják, hogy mit csinálnak s ha gyűléseikre néha-néha benézek, igen fognak örülni, de nem kívánják, hogy az időmet a körök gyűléseinek látogatásával forgácsoljam el. Ellenben megkívánják, hogy a lelkipásztor lelkiismeretesen készüljön az Igehirdetésre, hogy látogassa különösen a betegeket és erőtlen öregeket s kifele képviselje az egyházat: reprezentáljon s hogy természetesen a hozzáfordulókat tanáccsal segítse. Ennyi az egész! Szinte hihetetlen! Mi mindent kell a magyar papnak csinálnia s mégis hányszor megvádolják értetlen emberek azzal, hogy egész héten nincs dolga! Több mint egy éve szolgálok amerikaiak között s nemcsak hogy többet nem várnak tőlem, mint amit jeleztek, hanem ha többet teszek, aggódnak, nehogy túlterheljem magamat! Az adakozás Említettem az adakozást. . . Egyik vasárnap templom után néhányan arról beszélgettünk, hogy az énekkar számára jó volna uj egyenruhát beszerezni. Csak olyan jámbor óhajtás féle volt az egész. Délután kimentünk valahová. Hazajövet, ahogy benyitjuk az ajtót, a padlón egy boríték van. Az volt ráírva; Énekkari ruhákra. Név sehol. Felbontom a borítékot: tiz darab száz dolláros volt benne. Névtelenül! Eszembe jutott az írás szava: ne tudja a te balkezed, mit cselekszik a jobb! De ugyanakkor eszembe jutott az is, micsoda országos veszedelem volt magyar szolgálatom idején, ha valakinek a dollárja, pusztán elnézésből, a hirdetésből kimaradt! Bezzeg, volt mit hallgatni utána! Tél végén felhív az egyik egyháztagunk, Azt mondja, ő úgy látja, a templomi teritők igen kopottak. Újakat szeretne venni. Tudnék-e útbaigazítást adni? Természetesen ezer örömmel állottam rendelkezésére. Az uj térítőkét megrendeltük s husvétkor már ezek díszítették a templomot. A számlát megmutatta, kétszáz dollár körül volt, de arra kért, még a nevét se említsem, pusztán annyit, hogy olyan valaki adta, aki szereti Istent és az ő egyházát! Istenem, gondoltam, mikor jutnak a magyar gyülekezetek ide? Ha pénzre van szükség, az amerikaiak a zsebükbe nyúlnak és adnak. Nincs szükség arra, hogy vacsorákat, sorsolásokat, bingókat rendezzenek. Az ilyen pénzszerzési módokat még felemlíteni sem szabad. (Folytatjuk)
