Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 BÉKY ZOLTÁN FŰESPERES SZÉKFOGLALÓ BESZÉDE ... Egyházi Atyák! Pásztorok! Közösségünk elhívott, választott vezetői! Testvérek az Urban! Lelkem mélyéig meghatva és megrendülve állok itt e szent helyen az élő Istennek a színe előtt és ti előu tetek, életemnek eddig eme legjelntőségteljesebb és legünnepélyesebb pillanatában. Ajkamon elhangzott az eskü. Kemény szavaira megremegett a lelkem. A nagy felelősség súlya alatt megroskadva, gyarlóságom, gyöngeségem tudatában hullok a porba s ajkamon feltör a próféta szava: “Én Uram és én Istenem, miért hívtál el és miért választottál el engem? Hiszen én gyarló erőtlen és gyönge vagyok.” S az ügy, amelyet reám bíztál a legszentebb és legdrágább ügy ezen a világon: a Te ügyed. A nép, amelynek vezetőjévé tettél a legárvább és legelhagyatottabb nép ezen a világon: a Te néped. Letört és idegenbe szakadt ága egy ősi törzsnek. Világviharok zúgtak át rajta. Földindulások verték ki őseik földjéről és űzték, kergették országhatárokon keresztül, véren, tűzön, vizen át egy idegen világba. Mindenéből kifosztva, mindenét elvesztve, csak egy örökséget őrzött meg: a hozzád való hűséget s az ősök megszentelt hitéhez s fajtájához való olthatatlan ragaszkodását, amelyben a Te kegyelmed hivott el és választott el minket. Ezért nincs békesség, ezért tépik, bántják, marják, rúgják, ezért annyi az ellensége. Emellett be ismerjük és megvalljuk tömérdek a hibája, baja, nyomorúsága, gyarlósága, gyöngesége, bűne. De a Te néped! a mi fajtánk! Reánk bíztad! Ur Isten, hogy tartsuk meg, hogy őrizzük meg földhöz vettetésünk, szétszórattalásunk eme rettentő időszakában, a felénk tornyosuló, népünket és drága örökségeinket fenyegető veszedelmek közepette? Ha Te nem lennél, ha Te nem szólnál, erősítenél, biztatnál; megroskadnánk a teher alatt. De Te most is szólsz. Gyötrődéseink, vergődéseink közepette... Ne félj! Ne rettegj! “Én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged a szolgaságnak a földjéről”! Én veled vagyok! Nem hagylak el téged! Ez adott erőt, hitet, bizalmat vergődéseim és tusakodásaim közepette, hogy az az Isten, aki velünk volt a pusztai vándorlások rettentő időszakában és nem hagyott el soha, velünk marad és nem fog elhagyni a jövőben sem. Ez adott erőt, hitet, hogy azt a bizalmat, amellyel Egyházunk legmagasabb pásztori és kormányzói tisztét reám ruháztátok: elfogadom. Isten a tanúm, hogy ezt a tisztet nem kerestem. Az a csaknem egyhangú bizalom azonban, mellyel felém fordultatok, úgy érzem parancs számomra, amely elől a jelen megpróbáló időkben kitérnem lehetetlen lett volna. Teljes tudatában vagyok a nagy felelősségnek, melyet ezzel a tiszttel Ti és rajtatok keresztül az Isten vállaimra helyezett. Akarata előtt meghajlok. Nem dicsőség keresésből, hanem az én megtartó Istenemnek, egyházunk nagy ügyének és népünk érdekeinek nagyobb szolgálata végett. Egy pillanatig sem vezetett és tévesztett meg az a bibliai mondás, amelyet Pál apostol irt Timotheusnak (I Tim. 3:1. “Hogy, aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván”, mert, aki a Független Egyház küzdelmes és verejtékes múltját ismeri, és én, aki 15 esztendeig állottam a keleti egyházmegye élén, tudom, hogy itt a püspöki hivatallal kapcsolatban nem a közfelfogás szerinti, tiszteletet igénylő pozíción van a hangsúly, hanem a több munkán, nagyobb felelősségen és sokszor elviselhetetlennek látszó terhek hordozásán. Ha Pál apostol ma nekünk Írná levelét, bizonyára igy fogalmazná meg: “Aki közületek püspökséget kíván, az több munkát, nagyobb felelősséget, ezer támadást, harcot, testet és lelket megpróbáló küzdelmet kíván magának.” Egyházunkban a főesperesi tiszt azonos a püspökséggel. Hivatali és jogi hatásköre ugyanaz, mint a történelem folyamán kialakult magyarországi püspöki tisztnek. Hol vagyunk mi azonban a történelem folyamán kialakult püspöki tiszttel járó rangtól, hatalomtól, fénytől és pompától? Hol vagyunk a fényes Episcopális és Római Katholikus püspököktől, akiknek vállán arany szegélyes, gyémánt kövekkel kirakott püspöki palást. Megettük irtózatos vagyonok, megalkuvást nem ismerő egyházfegyelem, melynek papok és laikusok, és hívek egyaránt vakon engedelmeskedni kötelesek. Nekünk egyszerű, gyarló, sokszor nyakas egyéniségükre kényes, érzékeny emberekkel van dolgunk. Kezünkben nincs püspöki pálca. Vállunkon egyszerű fekete református papi palást. Kezünkben a Biblia, szivünkben az ősök megszentelt hite. Ez minden örökségünk, vagyonunk, erőnk és hatalmunk. Ilyen körülmények között ne várjon hát tőlem senki lehetetlent, csodát, a nehéz magas és felelősség teljes hit maradék nélküli betöltését. Hogy mégis vállaltam? Ennek két oka van. Egyfelől mert az Isten akaratát láttam benne s nékem az Isten akarata szent. Ott nehéz sokáig tusakodni mentegetőzni. Annak engedelmeskedni kell. Az előtt meg kell hajolni. A másik oka pedig az volt, hogy azt a népet, amelyet ebben az egyházban reám é reánk bízott az Isten, azt a népet gyarlóságaival, gyengeségeivel, hibáival is olthatatlanul és gyógyithatalanul szeretem. S szent meggyőződéssel vallom, hogy sem az én megtartó Istenemet, sem az én népemet tökéletesebben, tisztábban idvességünket munkálóbban sehol máshol nem tudnám szolgálni, mint itt ebben az Egyházban, a Független Amerikai Magyar Református Egyházban. Ti tudjátok, mint ahogy beköszöntő cikkemben mondottam, hogy mióta lábamat az Uj Haza földjére tettem — az Uj Haza hűséges szolgálata mellett — testestől-lelkestől a Független Egyházé vagyok, mert itt találtam meg a mi Megváltó Krisztusunknak, az ősi hitben elhívott, de az ősi földből kitépett — árva magyar református hittestvéreinknek és egyetemes magyarságunk nagy ügyének a legtisztább és legtökéletesebb szolgálatát. Ezért nekem semmi munka, áldozat nem volt sok. Ezért nekem minden bántalom, megaláztatás, meghurcoltatás, harc és küzdelemé: gyönyörűség volt. Nekem, mint mondottam, — a Független Egyház az életem volt és, ha az én megtartó Istenem úgy akarja, ez lesz a halálom is. A rongyos zászló, — amelyet évtizedeken keresztül testvér kezek téptek és szaggattak: ma dicsőségesen lobog. Az ősi hit él és élni fog az utódokban is. Ha más nyelven is, de a lélek, a hit a vallás ugyanaz marad. Az ősi hithez, fajtánkhoz, származásunk népéhez való szerelmünk; ugyanaz kell legyen az utódokban is. Ezért érdemes élni, harcolni, küzdeni és imádkozni. Székfoglaláskor uj programot, uj terveket, célokat szoktak várni. S megvagyok győződve, hogy a Főtiszteletii és Főérdemü Egyházkerületi gyűlés alkotó tagjai között is vannak sokan, akik tőllem uj programmot és uj célkitűzéseket várnak. Úgy gondolják, hogy
