Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-06-01 / 6-7. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 EMLÉKEZÉS DR. VINCZE KÁROLYRA A Szabad Magyar Reformátusok Világszövetségének alakuló gyűlése alkalmából. — Atyák és Testvérek az Urban! Tisztünk egy része ma este az, hogy megemlékezzünk valaki olyanról, akit most és itt szerettünk volna közöttünk látni. Aki azonban Isten akaratából váratlanul és korán hazahivatott az Atyai Házhoz. Dr. Vincze Károlyról, aki amerikai magyar református egyházi és társadalmi életünknek egyik méltán vezető egyénisége volt. Volt! Olyan nehéz megnyugodni abban, amit ez a szó a mi számunkra vele kapcsolatban jelent. Nehéz ez különösen nekem, aki a szülőföldtől távol töltött harminc súlyos esztendő küzdelmes munkája alatt hitben, fajban és világnézetben hozzá oly közelinek éreztem magam. Róla való emlékezésem tehát, ha bizonyos vonatkozásaiban nélkülözné is a távolabb állók hidegebb tárgyilagosságát, talán pótolhatja vagy legalább is megbocsáthatóvá teheti ezt a hiányosságot a “hús szívvel” biró barát őszinteségre törekvése. Dr. Vincze Károlyra emlékezve és rá emlékeztetve és a prófétai szót idézem vezérigéül: “A nemes nemes dolgokat tervei és a nemes dolgokban meg is1 marad (Ézsaiás 32:8).” Ráillőnek találom ezt az igét, mert ahogyan nekem látnom engedtetett, az ő egész életét a nemes dolgokra irányuló tervezgetés, annak munkálása s azok mellett való állhatatos megállás töltötte ki. És pedig maradék nélkül. Kiindulva a Szabolcs megyei egyszerű, falusi, szülői házból, a provinciális Kisvárdán, a patinás Sárospatakon, a modern Princetonon és a tradíciót örököltető Debrecenen keresztül növekedet fel: egyetlen napja sem telt el nemes tervek s azoknak szolgálata nélkül. Nyugodtan állítható, hogy “tüzes, gyors szivével” ebben égett el, mig aztán “az Ur Illésként elült te magával’’ (Ady) közülünk, mert hiszen, mint hitte és mi is valljuk, “az Ur, a te Istened, emésztő tűz” (Mózes 4:24). Mik voltak Vincze Károly többed magunkkal elgondolt tervei? Egyetlen korántsem tökéletesnek tartott mondatban tömörítve talán igy volna meghatározható: A külföldre, közelebbről az Amerikába szakadt magyar reformátusság számára egy olyan önálló egyháznak alkotása, amely magába egyesítheti “hitünknek minden cselédjét” s amelyen belül minden idő vagy helyzet által kényszeríthető megalkuvás nélkül élhetjük ki örökölt s drágának tartott hitünk és rendünk szerinti vallásos életünket: és amely Egyház egyrészt hűen átültetett mása legyen a minket utunkra bocsátott Magyarországi Református Egyháznak, másrészt önállósága s áldozatos önfentartói volta mellett prototípusa lehessen a jövendő szabad magyar államában élni akaró Szabad Magyar Református Egyháznak is. Vincze Károly magyar volt és református; vallásának papja és a theológiai tudományok doktora. Lehet-e és szabad-e csudálkozni azon, ha a magyarországi református papi képesítéssel és doktori kibocsátással bírók elsődleges hivatástudata szerint a rábizottakat egyképen akarta megtartani reformátusnak is, de legalább egyházi vonatkozásban magyarnak is. Egyik legközelebbi barátjának frazeológiája szerint elválaszthatatlanul, egybeirottan: magyarreformátusnak . . . Valóban, “Az ő felső termének ablakai nyitva valának Jeruzsálem felé" (Dániel 6:10). Semmisem állott azonban tőle távolabb, minthogy magyarságát helyezze krisztusi hite elé. Az imént említett, mélyen érzett hivatástudatának volt természetes következménye, hogy nem igen adhatott engedményt annak a felfogásnak, mely szerint a magyar vallásos lelkiségtől mégis csak távolabb eső s más történelmi fejlődés eredményeképen teremtődött egyházi keretben jobban volna szolgálható a mindnyájunk számára egy Krisztus. Mert ha egyetemes magyar vonatkozásban olyan büszkén — s szerintünk méltán! — emlegetjük a költő hires mondását, hogy “egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” (Zrínyi Miklós), akkor egyházi vonalon egy izig-vérig magyar református pap nyugodtan vallhatta, hogy a magyar református egyház és vallás sem vállalhatja a másodrendüséget, így minden esetleges opportunizmussal szemben ott merevedett előtte a szigorú nábóti tiltakozás: “Isten őrizzen, hogy neked adjam az én atyámtól maradt örökséget” (Királvok 1:21:3). A már itt született és nevelkedett későbbi generációkra való átörököltetés eszköze pedig szerinte, s nem együnk szerint, épenugy lehet az angol nyelv is, mint a magyar, mert itteni életünk módosító hatásaként a nemzet és vallás nem kizárólag nyelvében, de lelkében és szellemében élhet tovább. Annál is inkáb égette az abszolút hűség kötelezettsége, mert hiszen ő erre a magyar református egyházra és vallásra esküdött föl s a saját magával szemben is mindig alkalmazott magas erkölcsi mérték szerit állotta: “Mert én fogadást tettem az Urnák, és nem vonhatom vissza.” (Bírák 11:35), lévén legbensőbb meggyőződése, hogy a magyar református egyház és vallás, hit és rendbeli vonatkozásaiban is olyan értékes egyedi terméke az evangéliumi keresztyénségnek, amit szervezetileg is törés nélkül fenntartani megpróbáló kiváltsága, sőt kötelezettsége azoknak, akik ezt a mi befogadó uj hazánkat odaátról hozott szellemerkölcsi értékekkel is gazdagítani kívánják. Ez a felfogása az idők folyamán, — annak a Szentháromság daraboló s egyházat süllyesztő és züllesz-
