Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)

1954-02-01 / 2. szám

4

MAGYAR EGYHÁZ

Ur Jézus Krisztus növekvő táborának a vitéze legyen. És elhatározása mellett megmaradt akkor is, amikor látszólag ez a tábor is bomladozni kezdett, amikor az első kommunizmus már kifosztott földünkön is kezdte előre vetni árnyékát és theológusaink közül nagyon sokan hátat fordítottak a papi pályának. Pedig külső megjelenésre velem együtt nem volt ideálja a papi decorumnak. Nem volt az az általános ízlésnek megfelelő délceg papi alak, aki első látásra meghódíthat egy gyülekezetei. Csakúgy, mint ahogy nem volt egyikünk sem úgynevezett “schneidig” katonatisztnek való emberanyag. Talán éppen ez a közös gátló körülmény hozott oly közel egymáshoz bennünket és taníttatta meg velünk a gyakorlati szabályzat eme legfontosabb mondatát: “Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”. Azt hiszem, e szabály betartása által érhette el ő is, hogy a rangelsők között tér hette le a tiszti vizsgát és harcolhatta meg a harcot, mint a magyar hadsereg jó katonája.

Átvitt értelemben ez tette őt a Jézus Krisztus jó vitézévé és egyik legkiválóbb katonájává is. Kezdetben ugyan aggodalmaskodót a miatt, hogy talán tanáraink előtt nem fogja tudni megállani a helyét, mint falusi szegény fiú és egy jelentéktelen vidéki gimnáziumban érettségizett diák. Mikor azonban megnyugtattam, hogy Patakon nem az a fontos, hogy ki kinek a fia és honnan jött s az igazi érdemet a tehetségben látják: képzelt gátlásai dacára a legelsők közé emelkedett, sőt felül is szárnyalt mindnyájunkat: mert a szabolcsi rónákról hozott és a katonaságnál megedzett hite ezt diktálta néki: “Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” A kitartás és szorgalom előre vivő lépésével.

Igen, onnan indult el, Szabolcsból: az ő előtte vajmi kevés nevezetességgel biró Dögé községből. Onnan hozta magával Istenben bízó kálvinista hitét és szorgalmát is. Mély szemeiben a délibáb elérése vágyának tüze csillogott és az előtte lévő versenypálya babérkoszorújának a ragyogása rezgett. Ezek integettek feléje és vitték előre a megkezdett utón. Mióta először beszéltem vele, azóta csak igazolta és bővitette azokat az elveket, amiket akkor hangoztatott. Lelki fejlődésében semmi eltolódás, vagy visszaesés nem volt. Ilyen egyenesen csak a kilőtt nyilak szállnak és ilyen kitartással csak a Jézus Krisztus jó vitézei küzdenek. Pedig beh sokszor és de sokan akarták elterelni ettől az egyenes iránytól! Mindenki őt akarta megnyerni, aki előre törtetett és mindenki őt akarta félretolni, akinek útjában volt. De őt nem lehetett sem megejteni, sem elgáncsolni, ezért volt sok ellensége Magyar-Amerikában és amerikai magyar református életünkben. Azonban vajmi keveset számított neki, hogy népszerű é, vagy nem. Ezt látszik igazolni, hogy egyik magyar költőnek ezt a versét tartotta irodája falán kifüggesztve:

Mig pártfogással a válladra vernek S vagy szép tehetség és jó gyermek,

Óh, addig senki sem vagy!

Mig csak dicséretet aratsz S bántatlanul maradsz:

Hatásod nem nagy.

De, amikor

Már ellened irigyek dühe forr És szidnak, tépnek,

Redd uszítanak balga népet,

Ha minden rosszat rád hazudnak,

Sárral dobálnak és lezugnak,

Árad feléd gúny, szitok, átok S húzódnak tőled rongy barátok;

Ha minden hitvány, gyönge, gyáva Bízván tömegbe’ s nem magába’,

Mer aljasul packázni véled,

Nem félve szablya-éled:

Akkor emeld fel a fejed És bátran fölfelé tekintve,

Parancsolóan intve Foglalj a jobbak közt helyet.

Ne félj, tágulnak már előled,

Elnémul az irigy had is,

Mert érzi s érzed magad is:

VALAKI lett belőled.

E látszólag túlzott önérzetesség mellett azonban nem rázta le magáról a munkát, hanem úgy hordozta annak terhét, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. Bizonyára sokan emlékeznek még arra a rajzra, amit egy uj amerikás magyar művészünk készített és lenyomata többünk karikatúrájával együtt megjelent a Bethlen Naptárban. Nagyon találó ez a kép, mely Vincze Károlyt az amerikai magyar református élet díszes épületének a tartó oszlopai között ábrázolja. Úgy tűnt fel, mintha ennek az oszlopnak semmi megerőltetésébe nem került volna a homlokzat terhének a hordozása, pedig csak ő tudta és a mindentudó Isten, hogy sokszor milyen nehéz volt az neki; sokszor a szabálytalanul küzdők magatartása felett érzett bánat és keserű tépelődés emésztette e keménykötésü, mokány-magyar szivét. És most, hogy az a sokszor megkeserített szív megszakadt, ez a kidönthetetlennek hitt tartó oszlop kidőlt, mi is megtudjuk majd, hogy mi volt az a teher, amit ő hordozott. Nemcsak a saját gyülekezetében, amit rajongásig szeretett, nemcsak a Független Amerikai Magyar Református Egyházban, amelynek kezdettől fogva az első sorokban küzdő tisztje volt, hanem a Református Egyesületben, a Bethlen Otthonban, az Amerikai Magyar Szövetségben, a Segélyakciónál és mindenütt, ahol magyar református és általában magyar-mentő munka terhének a hordozásáról lehetett és volt szó.

És közéleti munkálkodásában megismertük őt egy másik oldaláról is. A teherhordozó és keményen dolgozó emberek arcán valami ingerült komolyság szokott ülni. így volt ez ő vele is. Jézus Krisztus jó vitézéhez illő becsületes harcaiban megkövetelte, hogy más is becsülje meg azt a terhet, amit ő hordozott. Nem tűrte, hogy akármelyik munkatéren bárki léhasággal és mulasztással növelje azt a terhet, ami végeredményben nem az ő, hanem a köz terhe volt. Nem még akkor sem, amikor tulajdonképen ő volt az előidézője a kooperáció hiányának és lanyhaságnak, mivel túlzott lelkiismeretességében az arányos munkamegosztás helyett ő vett magára minden terhet, mert azt gondolta, hogy csak az lehet jól elvégezve, amit ő végez el. Ilyenkor aztán nemcsak szabályosan küzdő harcos, hanem régimódi tiszt is volt, aki vezéri pálcájával nemcsak irányt mutatni, hanem ütni is tudott. De azért a harctéren komolyan vette mindenki. A gőg meghunnyászkodott benső értéke előtt és a tekervényes utón járókat megszégyenítette becsületes őszinteségével. Mert mint Jézus Krisztus jó vitézéhez illik, ő mindig szabályszerűen küzdött; ő mindig nyílt sisakkal harcolt.

Testvéreim, mikor az elköltözés ideje beáll s a távozó felszáll a halál hajójára és csobogni kezdenek a fekete vizek, először az nyilall a szivünkbe, hogy többé nem fogjuk látni őt. Pedig igazán csak akkor látjuk meg a maga valóságában, amikor már búcsút mondott nekünk és arca elmosódik testi nézésünk előtt. így látjuk most a maga valóságában Vincze