Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 HARC, VERSENYFUTÁS, KORONA ... Gyászbeszéd Dr. Vincze Károly főesperes koporsója felett. Tartotta: URBAN JÓZSEF. "Immár megáldoztatom ... az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája..." 2. Tim. 4:6-8. Szomorú Halotti Gyülekezet! Kedves Testvéreim! Mint derült égből ledördülő villámcsapás, úgy zendült végig Magyar-Amerika minden rendű társadalmi közösségében a szomorú hir: Dr. Vincze Károly, a Független Amerikai Magyar Református Egyház főesperese, a Jelenések Könyve hétkaru gyertyatartója egyik ékességének, a perth-amboyi gyülekezetnek a lelkipásztora, országos magyar testületek lankadatlan buzgóságu élmunkása, az Óhaza határain túli magyar irodalmi életnek is egyik fénylő csillaga s minden magyar ügynek dinamikus harcosa, váratlan hirtelenséggel elköltözött az élők sorából. Az ő eredeti elgondolása és Isten kifürkészhetetlen végzése folytán nekem jutott az a megtisztelő, de szomorú feladat, hogy porsátora felett hirdessem az Igét. Megvallom, megpróbáló feladat ez reám nézve. Nemcsak azért, mert kora ifjúságunktól fogva benső barátság fűzött össze bennünket, igy váratlan távozása másoknál súlyosabban érintett, hanem azért is, mert hozzá hasonló kalliberü emberről egy rövid temetési beszéd keretében megfelelő méltatást nyújtani és vigasztaló szavakat találni, valóban megpróbáló feladat. Lelki vajúdásaim közepette az imént felolvasott szent igéknél állapodtam meg. Sokszor hallottuk és sokszor mondottam már magam is koporsó mellett, de úgy gondoltam, hogy ez lesz a legmegfelelőbb textus az ő koporsójánál. És közöttünk is boldog lehet az, akinek majd ez lehet a temetési textusa. Akij re — mikor elköltözésének ideje beáll — nemcsak emberek alkalmazzák ezt az Igét, jóakaratu felületességgel, hanem aki csakugyan ezekkel a szavakkal számolhat be ott, ahol már nem lehet sem dicsekvés, sem üres mentegetődzés: az örök Biró előtt. Pál apostol, az Ur Jézus Krisztus egyik leghűségesebb követője és legfáradhatatlanabb szolgája, mondotta először e szavakat. Ő, aki joggal mondhatta, hogy többet dolgozott, mint a többi apostolok együttvéve. “Én immár megáldoztatom” — vezette be mondanivalóját. Mint valami ital-áldozatot, kész kiontani vérét az oltárra. Tudja, hogy mártir-halál vet véget földi életének, félelem helyett mégis felmagasztosult öröm tükröződik vissza arcáról. Ezután az apostol, alapigénk szerint, az áldozati oltár megszentelt környékéről egy élénk kikötő partjaira vezeti képzeletben az olvasót. Drága portékával megrakott hajók jönnek és mennek, mások pedig szelíd himbálózással horgonyoznak a kikötőben. S annak a hajónak, amelyen ő költözik el, épen most vonják fel vitorláit. “Elköltözésem ideje beállott” — mondja sugárzó arccal azoknak, akik szorongó lélekkel várják búcsúszavait. S a mennyei révpart felé boldog örömmel készülő utas meg is mondja túláradó örömének okát: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megad nekem az Ur . . .” Nyomatékkai utal itt az apostol azokra a szavakra, amelyeket korábban igy mondott a kedvenc tanítványának és szolgatársának: “A munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze”, az ő Fővezérét semmi körülmények között el nem áruló harcos katonája. Az a korona, aminek ő maga most már rövidesen reméli elnyerését, amelyről szintén szólott néki: “Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.” És, hogy még érthetőbb legyen a dolog, e korona elnyeréséhez szükséges magatartást a versenyfutókéhoz hasonlítja. A görögök szemében ugyanis magas fokon állottak a testedző sportok. Végtelen nagy volt a tisztessége annak, aki az olimpiai versenyen társait megelőzve a fustásban, elsőnek ért be a célhoz; annak homlokát érintette a dicsőséget jelentő babérkoszorú, az szerezte meg övéinek a legnagyobb örömet s az tette halhatatlanná nemcsak a saját nevét, hanem még atyjafiaiét is. A babérkoszorú, a hervadhatatlan korona e szerint a győzelmes versenyfutók és a nemesen harcoló vitézek jutalma volt. Aki azonban a győzelem reményében akarta befutni a versenypályát, vagy megharcolni a harcot, annak mindvégig állhatatosnak kellett lennie. Annak ételben-italban mértékletességet kellett tartania, annak a gyakorlatozásban fáradhatatlanságot kellett tanúsítania, annak egész viselkedésében kifogástalan jellemű embernek kellett bizonyulnia s annak “szabálytalanul” sohasem volt szabad küzdenie. Ilyen harcnak és pályafutásnak tünteti fel a nagy apostol a keresztyén életet s ilyen kifogástalan és jóra igyekvő magatartást kívánt meg különösen szolgatársától. Ha érdemes volt futni földi dicsőségért, hervadó koszorúért s érdemes volt magukat fegyelmezve, minden más érdeket félretéve készülni a vitézeknek a harcra és az atlétáknak az olimpiai játékokra: micsoda szent komolysággal, milyen nagy nekiszánással kell hát nekünk, Jézus Krisztus vitézeinek készülnünk a harcra s az Örökkévalóság pályafutóinak futnunk az igazság hervadhatatlan koronájának elnyerésére? Vincze Károly az ő legfőbb Hadurának, az Ur Jézus Krisztusnak jó vitéze, a keresztyén lelkipásztori élet egyik legjobb versenyfutója volt. Most már, hogy nemes harcát megharcolta és futását elvégezte, a múlt ködéből idézzük magunk elé az ő nemes egyéniségét és próbáljunk feleletet adni arra a kérdésre, hogy mi volt a titka az ő sikereinek és mi volt a kulcsa az ő jellemének? Mi tette őt méltóvá arra, hogy az igazság hervadhatatlan koszorúját, ékes koronáját elvehesse? Szerintem az, hogy a hitet mindvégig megtartotta! Mielőtt keresztyén lelkipásztori pályafutását megkezdette, mielőtt a Jézus Krisztus jó vitézei közé besorozta tott volna, már azelőtt is katona volt. Az 1918- as összeomlás után hozott össsze vele a sorsom. Amikor a frontok hősies küzdelmein átment katonáink a jövendőbeli utódállamok területén át, mindenünkből kifosztva, csak puszta életüket mentve, fegyvertelenül özönlöttek hazafelé. Siró lélekkel beszélgettünk fajtánk megaláztatásáról, sötét jövőjéről, de Vincze Károlynak minden szavából kicsendült, hogy olyan baj társsal állok szemben, aki hitét a háború poklában és az azt követő reménytelenség posványában is megtartotta. Ezzel magyarázható az az elhatározása, hogy egy bomladozó hadsereg katonájából az
