Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 JÉZUS ÉL, Ml IS ÉLÜNK! Bertalan Imre igehirdetése Rácz Győző lelkipásztor temetésének előestéjén. Az ókori népek világából maradt ránk az a komor színjáték, amelyet “haláltánc” néven olykor ma is bemutatnak Európa néhány régi városában. A főtéren, egy nagy kört alkotva, férfiak és asszonyok, idősek és ifjak, gazdagok és szegények, a város minden rendű és rangú polgárai, egymás kezét fogva járják az élet vidám körtáncát. Hirtelen, hívatlan vedég lép a kör közepébe: a halál. Néhány pillanatig nézi az élet vidám táncát, majd kezét felemelve, rámutat a gondatlanul forgó emberlánc egy-egy szemére. A zene megáll, az ének elhal az ajkakon. Előbb egy aggastyán, majd egy ifjú, azután egy gazdag fejedelem és egy szegény koldus hajtja meg fejét és a szomszédos kezet elengedve, követik a halált. A körben állók dermedten néznek az eltávozok után, majd szomorúan folytatják az élet táncát. így járjuk mi is, egymás kezét fogva, hol vidám, hol szomorúan, az élet körtáncát. Be boldogan is, milyen vidáman fogtuk egymás kezét ezen a helyen, amikor, még nem is egy egész esztendővel ezelőtt, minden örömünnepek legszebbikére, esküvőre, lakodalomra jöttünk össze ebben a lelkipásztori otthonban. Most szinte megdermedve állunk, mert a halál járt közöttünk. Nem ment üres kézzel. Életkörünkből kiragadta ennek a szeretett családnak fejét, a passaici református magyarok pásztorát, amerikai magyar életünknek egy erős tartó-oszlopát, a szerető rokont, hűséges barátot. Megdermedve állunk, amint keze kihull kezünkből, mert ez a példa is igazolja a Szentirás tanítását: a halál ellenség! Nem barát tehát, hanem ellenség, sőt utolsó, azaz legnagyobb ellenség, amelynek az idők végén a kénköves tóba kell vettetnie. Most azonban még szerte jár és kegyetlenül szedi áldozatait. Néhány héttel ezelőtt Perth Amboyban járt és elragadta Dr. Vincze Károlyt, a Független Amerikai Magyar Református Egyház főesperesét. Most a Magyar Egyházkerület volt elnökét viszi magával. Érthető tehát, ha a református magyar Sión árvának érzi magát és komoly gyászba öltözik. Mi azonban nem azért jöttünk össze Istennek házában, hogy a halálról beszéljünk, hanem azért, hogy az Élet Könyvét megnyitva, az élő Krisztust hallgatva, a feltámadás és örökélet evangyéliumával vigasztaljuk a gyászoló sziveket. A vigasztalást ott kell kezdenünk, ahol annak forrása van, az Ur Isten kegyelménél. Jól tudja az Ur, hogy a halál az ember számára nem barát, hanem ellenség. Mivel pedig az Ur az elesett, bűnös embernek is szerető és kegyelmes Atyja, örök kegyelmében elvégezte a legnagyobb ellenségnek, a halálnak megsemmisítését. Ezért az idők teljességében az ő Szent Fiát az Ur Jézus Krisztust elküldötte, aki a halálnak egyedüli okát, az emberi bűnt magára vévén és az igazságos Isten Ítéletének a maga halálában eleget tévén, a halálnak fulánkját elvette. Emberré lett! Annyira emberré lett, hogy ő a Megváltó, beáll az emberi élet nagy körfogásába, hogy az Atyától földrehozott szeretetével fogja az életnek olykor vidám, olykor szomorú táncát járó embernek a kezét. Kánában, egy ifjú pár boldogságának láttára együtt örül az örülőkkel. Bethániában Lázár halála láttára együtt sir a sirókkal. A bűnös ember társaságát nem “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, ha meghal is él, és aki csak hisz én bennem, soha meg nem hal.” János 11:25-26. kerülte. Azt sem bánta, ha részegesnek nevezték és a bűnösökkel cimborázás vádjával illették. Képmutatás nélküli szeretettel szerette az embert. Többször látta az élet körtánca közepébe toppanó halált és erősítette a gyászolókat soha nem hallott vigasztalással. Közben jól tudta, hogy az elesett embernek többre van Szüksége, mint vigasztaló szavakra. Azért, amikor az élet körtáncát járva reá esett a halál mutató ujja, nem menekült, nem hívta segítségül a mennyei angyalok segítségét, hanem fejét meghajtva, vállalta a halált, nemcsak a halált, hanem a halált megelőző nehéz szenvedést. Valósággal szenvedett és verejtékezett. A kínok közepette ilyen kiáltás hagyta el ajkát: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” Mégis, amikor az emberi szenvedés útját mindvégig megjárta igy szólt: “Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Többet nem szólt, de valamit tett és ezt jól figyeljük meg, mert itt van a mi vigasztalásunk fundamentuma: Harmadnapon feltámadott! Nem erre az életre, mint Lázár, akinek újra meg kellett halnia, hanem feltámadott az örökéletre. Itt van a mi vigasztalásunk, Gyászoló Gyülekezet! Ez a különbség mi közöttünk és a halottaikat reménység nélkül temető pogányok között. Jóllehet közöttünk járt a halál, de az élet körének középpontjában többé nem a halál áll, hanem a halált legyőző, feltámadott Jézus Krisztus, aki igy vigasztal bennünket: “Aki én bennem hisz, soha meg nem hal!” A Krisztus áldozata által nékünk is nyújtott feltámadásnak és örökéletnek a hite minden időben elegendő vigasztalás volt a keresztyén ember számára. Ez az a hit, amely ilyen éneket adott az őskeresztyének ajkára: “Nincs már szivem félelmére, nézni sírom fenekére.” A feltámadásnak és örökéletnek hite elegendő vigasztalásként szolgált a mi hitvalló őseink számára, akik boldog bizonysággal vésték a magyar református temetők fejfáira: “A Boldog Feltámadás Reménysége Alatt.” Ennyi a mi vigasztalásunk, de ez elegendő nekünk is, Gyászoló Gyülekezet. Elegendő neked, gyászoló hitves. Jó tudnod azt, hogy Győző hivő gyermeke volt az Ur Krisztusnak. Jó hallani azt most Krisztustól, hogy aki Őbenne hisz, a halálból átalmegy az életre. Ez a vigasztalás elegendő nektek is, papi árváknak, Gabika és Ernő. Egy papi árva testvéretek tesz erről bizonyságot, aki több mint harminc esztendővel ezelőtt állott, mint piciny gyermek, a lelkész-apa koporsójánál, akinek legkedvesebb éneke: “Jézus él, mi is élünk!” Ez a vigasztalás legyen elég nektek is testvér, rokonok, barátok, pásztorát vesztett gyülekezet, hiszen néhány hét múlva, husvét ünnepén diadalmasan kell majd énekelnetek: Diadalod diadalunk! Feltámadunk, feltámadunk! Az élet körtánca egy pillanatra megállt. Mi a körben álló ittmaradottak, a halál láttára megszomorodva, de az élő Krisztus hallattára megvigasztalódva, fogjuk meg egymás kezét nagyobb szeretettel, mint eddig tettük s búcsúzzunk az eltávozótói. Nem úgy, mint a pogányok, akiknek reménységük nincsen, hanem a keresztyén ember boldog bizonyosságával: A BOLDOG FF.LTAMADÉS REMÉNYSÉGE ALATT!
