Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-12-01 / 12. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ A Független Amerikai Magyar Református Egyház ünnepel. December 9.-én fennállása harmincadik évfordulójához érkezett el. Egy emberöltő óta hordozója és hirdetője az Igének. Néha sirva, néha fölgerjedve, olykor szeliden, máskor haraggal, emberi gyarlóságok disszonánciájával, de — megfontolt szó, amit leírunk — azt tudatosan soha meg nem gyengitve, vagy hamisítva. Akik a harminc év előtti decemberi napon bölcsőjénél állottak, tizenketten, azok közül öt lelkipásztor volt, hét világi. Az akkori lelkipásztorok közül ma már egyetlen egy sincs a Független Egyház tényleges szolgálatában. Dr. Nánássy Lajos és dr. Vincze Károly elhunytak, Sebestyén Endre nyugalomba vonult, Kovács Mihály Európába tért vissza, Borshy Kerekes György a Református Egyesület főtitkára. A világiak közül Koós Lajos, Kovács Lajos, Ősiéger Ferenc, Morvay Balázs szintén ama jobb hazába költöztek. G. Farkas József hollétéről nem tudunk. Egyedül Bodnár István az, aki még mindig velünk van, mint a perth amboyi gyülekezet tagja. Aki e sorokat Írja, lélekben ugyan az alapvetésnél is a Független Egyházzal volt, de tényleg csak huszonkilenc éve szolgálja. Ha emberi sorsokon keresztül tekint vissza az ember, akkor látja meg, hogy egy emberöltő csakugyan nagy idő. Amikor szent merészséggel önálló felekezetté mertek itt nőni magyar reformátusok, az Egyesült Államoknak Calvin Coolidge volt az elnöke, Andrew Mellon a pénzügyminisztere, a jazz volt a divatos muzsika, Európának hivatalosan hátat fordítottunk, vissza akartuk állítani a háború előtti világot, a munkásszervezetek gyermekcipőben jártak, a heti 25-30 dolláros kereset szép fizetés vols s még elég gyakran hívtak bennünket “hunkyk”nak. Magyar vonatkozásban az Amerikai Magyar Népszava, meg a Szabadság virágkorukat élték, alig volt olyan nagyobb magyar lakta hely, ahol hetilap ne lett volna, még divat volt egyleti zászlók alatt jelvényekkel a menetelés, a Verhovaynak még nem volt egy félmilliónyi dollár vagyona, Birinyinek akkor jelent meg a “Justice for Hungary” cimü könyve, a Károlyi Mihály forradalmi szerepén vitatkoztunk s titokban arra gondoltunk, hogy egy-két-három év múlva visszamehetünk, haza. Egyházi életünk csatatér volt, mindenki harca mindenki ellen. Úgy válogathattunk a felekezetekben, mint a juhász a pergőben. Az egyik többet ígért mint a másik, csak épen egyik sem volt az, ami után a magyar református lélek vágyott. Hivtak a német, a holland reformátusok, presbiteriánusok, az episzkopálisok, sőt még methodista és kongregaciónálista kísérletezés is volt. És vágtuk egymást kegyetlenül. A vita arról folyt, hogy gyülekezetek fenntartását illetőleg lehet-e magyar reformátusok hitére, áldozatkészségére épiteni? Elég érettek-é, felnőttek-e arra, hogy atyáik hitében, rendtartásában, az ősök egyházkormányzati bölcsessége által kialakított keretben önállóan tudjanak élni? Akik emberi értelemben a Független Amerikai Magyar Református Egyház alapvetői voltak, azt vallották: igen. Három évtizeddel ezelőtt Magyarország még vérzett a trianoni csonkítás után. Horthy volt a kormányzó, Bethlen István a miniszterelnök s már kezdődött az uj bárok korszak. Az odaátiak minden társadalmi, gazdasági kiáltó sebet, egyenlőtlenséget, igazságtalanságot Trianonnak tulajdonítottak. Leszűkítették a szavazati jogot s vaskorláttal vették körül a születési és vagyoni “kiváltságokat”. Ekkor kerültek be a református püspökök a főrendi házba, mint “nagybirtokosok” és “kegyelmes urak” s ezzel a nagy nemzeti vívmánnyal el lehetett hallgattatni azt az Egyházat, amelyik valamikor gályarab papokat nevelt. Ezért volt az, hogy az amerikai magyar reformátusság sorsát is első sorban világpolitikai szempontból mérlegelték .... Oroszországban a kommunisták még Lenint gyászolták, Olaszországban már Mussolini volt az ur, Hitler — a müncheni puccs után — még börtönben ült (bár maradt volna ott). Akkor diktálta a “Mein Kampf”-ot. Franciaország volt a legerősebb szárazföldi katonai hatalom s az angolok már kezdtek rájönni, hogy birodalmuk felbomlóban van. A cseh-szerb-oláh háromság, a Kis Entente, nagy fiút játszott és Benes volt a vezércsahos. A Nemzetek Ligája virágjában volt. Az ideálisták még hitték, hogy a nemzetek összefogása az aranykort vezeti be; kiküszöböli az országok közötti ellentéteket és biztosítja az igazságos békét. A tisztán látók előtt már akkor világos volt, hogy a Liga becstelen békék és becstelen érdekek kiszolgálója s hogy a szélvetést vihar fogja követni. Ez volt a világ képe a duquesnei alakulás idején. Azóta sok levelet lehullatott az Idő vén fája. Azóta végigéltünk egy világ méretű depressziót, végiggyötrődtünk egy nagy háborút. Mussolinit és Hitlert elsodorta az Ítélet vihara, Japán összetört, Anglia szemünk előtt mállik szét, Franciaország és Olaszország a kommunizmus melegágya, Ázsia határa Bécs alá nyomult. Amerika szemünk előtt fejlődött világhatalommá, viszont a világ politikai életében az utóbbi harminc év látszólag csak a szláv kommunizmusnak kedvezett. Ez az, ami állandóan támad s ez az, ami eddig állandóan tért nyert. Karthágó és Róma, a mohamedánizmus és a keresztyénség ellentéte annak idején nem volt élesebb, mint most a nyugaté és a keleté. Állapotunk ideges fegyverszünet, ami csak azért nem fajult még tömegpusztítássá, mert kölcsönösen félünk a hidrogénbombától. A fajtánk földjét Batu kán óta sem emberéletben, sem erkölcsiekben nagyobb pusztulás nem érte, mint az, aminek sebeit most is nyögi. Úgynevezett vezető rétegét kiirtották, vagy szétszórták, a többinek pedig a lelkét mérgezik. Akik itt vagyunk, két törésen mentünk át. Először elszakadtunk az európai magyarságtól fizikai értelemben. A túl hosszúra terjedő trianoni évek alatt rájöttünk, hogy mi már nem vándorolhatunk vissza, mert a megmaradt ország területileg túl kicsi. Vándorutunkon Amerika átszállóhely helyett végállomássá lett. De a lelki törés még nem állott be. Az később következett el. A háború alatt, amikor itt a szemünket dörzsöltük: lehetséges-é az, hogy a magyar lélekben, ha csak egy töredékében is, annyira gyökeret tudjon verni a gyűlölet tana? Ez a történeti és lélektani háttere annak a harminc évnek, aminek a mérlegét akarjuk most felállítani egyházi, magyar faji és amerikai szempontból. Harminc évvel ezelőtt még talán fel lehetett hozni azt a vádat, hogy a Független Egyház életre hívására nem volt szükség s hogy megalakulásában a “sértett hiúságnak” s egyéb emberi indulatnak “nagy része” volt. Három évtized után elfogulatlanul meg lehet állapítani, hogy annak életre hívása történelmi kényszer volt s még csak nem is lelkipásztorok kezdeményezték, hanem a hívek. Miért akadtak gyülekezetek, amik vágyakoztak J4arminc év mérlegen
