Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
14 MAGYAR EGYHÁZ Halál és feltámadás . . . Az emberi élet egyik legnagyobb kérdése a halál. Minden korszak embere foglalkozott titokzatos problematikájáxtal és igyekezett megoldást keresni a szivében ezzel kapcsolatban támadt kérdések tömegére. Két dologban mindig egyetértett és ma is egyetért pogány és keresztyén egyaránt: az egyik a halál elkerülhetetlenségének a beismerése. A halál hatalma alól senki ki nem vonhatja magát. Király és koldus, gazdag és szegény, tudós és tudatlan egyformán meghal. A másik, amiben mindenki egyetért: halála óráját senki nem ismeri. Igaz, hogy például Bem tábornok állítólag pontosan megmondta halála évét. Ő azonban kivétel. Senki közülünk nem tudja halála napját és óráját. Az ebben a két kérdésben tapasztalt egyetértés ellenére különbség van ember és ember között abban a tekintetben, hogy ki hogyan megy utolsó órája felé. Két pogány véglet között hányódott mindig az ember. Voltak és vannak népek és egyének, akiknek a számára a halál a RETTENETES ELLENSÉG. Gondolni se mernek rá, rettegnek tőle, babonás félelemmel mennek feléje. A temetőnek hátat fordítva járják életük útjait, hogy észrevétlenül essenek a megásott sirgödörbe. A másik végletet az ókori bölcseleti rendszerek dolgozták ki. Szerintük a halál BARÁT, az ember legnagyobb jóltevöje, mert megváltja a lelket a test börtönéből és alkalmat ad arra, hogy megtérjen a lélek ama másik világba. Szókratész, a halálra Ítélt görög bölcs ezért itta ki mosolyogva a méregpoharat és ezért ferdült később odáig ez a gondolkozás, hogy a legnagyobb erénynek az öngyilkosságot tekintse az ember. A keresztyénség a haláltól rettegő és a halállal komázó eme két pogány véglet között áll. Egyfelől tanítja, hogy a halál a bűn következménye és büntetése, éppen ezért ellenség. Az érettünk, helyettünk és miattunk halálra készülő Jézus ugyanezt bizonyította. Gyötrődése idején megvallotta a Gecsemáné kertjében, hogy szomorú az ő lelke mindhalálig. Imádságában arra kérte Istent, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle a keserű pohár. A golgotái kereszten szenvedő Ur nem mosolyogva meghaló hős, de végtelen kínokat érző Istenember, aki szenvedései poklából igy kiált: Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet! Igen, a halál ellenség. Utolsó ellenség, amelyet az idők végén a tüzes tóba vet majd az Isten. Másfelől azonban a halál közelségében eltűnik a félelem a keresztyén ember szivéből. Istenhez húzódik, akitől sem halál sem élet el nem szakíthatja öt. Tudja, hogy a halál állomás, de vallja, hogy nem végállomás. Onnan tovább vezet az ut. A keresztyén ember egyfelől tehát nehezen hal meg, mert átérzi a halál totális súlyát, másfelől azonban könnyen megy sírja felé, mert hitének szemeivel a síron túl tekint. Jézus meglehetősen keveset szólt a halál után következő dolgokról. Pedig bizonyára tudta és ismerte ezeket a titkokat. Annyit mondott, hogy “Aki hiszen énbennem, ha meghal is él” és azt is megmondta, hogy “Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”. Többet azonban nem szólt. Miért kerülte el az Ur ezt a fontos kérdést? Talán azért, mert nem akarta, hogy félreértsék. Vannak kimondhatatlan dolgok az életben. Olyanok, amikről beszélni nem lehet. Ilyen a halál után következő élet. Aki erről beszél, azt könnyen félreérthetik vagy félremagyarázhatják. Ezért Jézus nem beszélt róla, de a Maga példájával megmutatta annak légyegét: husvét reggelén feltámadt. Ez volt Krisztus mindennél tartalmasabb szemléltető tanítása arról, ami a halál után következik. Föltámadt. Nem úgy, mint Jairus leánya, vagy a naini ifjú, vagy Lázár. Ők erre az életre támadtak fel és később újra meghaltak. Krisztus a másik életre támadt fel és nem lát halált többé. Krisztus feltámadásának ez a középponti jelentőségű eseménye két boldog bizonysággal örvendezteti meg a keresztyén embert: az egyik az, hogy nekünk élő Urunk van. A másik az — és most erre figyeljünk különösen — hogy feltái-Tel. SPring 7-8441 G O L I S A N O SPECIALIST IN ROBES (palást) for Hungarian Reformed Ministers Vestments for Altar, Pulpit, Platform and Social Wear 2 EAST 23rd STREET madása záloga a mi feltámadásunknak. Kálvin olyan tükörnek tekinti Krisztus feltámadását, amelyben a magunk feltámadásának élő képét láthatjuk. Urunk feltámadása nem önmagában befejezett egész, hanem áldot folyamat kezdete. Megnyíltak a lezárt sorompók, szabadot mutat a lámpa. Jézus él, mi is élünk. Vagy amint az ének mondjas “Diadalod diadalunk, feltámadunk, feltámadunk.” Pál apostol nem tudta, hogy miként történik ez a mi feltámadásunk. Nem is érdekelte őt ez a kérdés. Isten dolga az, aki “testet ád annak, amint akarta.” Jó ezen a ponton megfogadni egy régi magyar prédikátor tanácsát: “Ahol a Szentirás hallgat, szükség, hogy mi is hallgassunk. Mert ahol a Szentirásnak szája nincs, né künk nem lehet ott fülünk.” Aki a semmiből világot, a porból embert tudott teremteni, az még inkább megteheti, hogy porladó tetemekből dicsőséges testet hozzon elő. Elköltözött szeretteink viszontlátásának vigasztaló hitével kapcsolatosan vigyázzunk a naponkét tapasztalható félreértésekre. Hitünk szerint van viszontlátás, de ez nem a régi kapcsolatok felelevenítése, a földön a halál miatt abbamaradt életmód egyszerű folytatása. Aki a Krisztusban meghal, halálával elszakít minden földi köteléket, amivel a Krisztuson kívül rendelkezett. Odaát csak azok a kötelékek maradnak meg, amelyek itt a Krisztusban létesültek. Ott már teljessé és tökéletessé válik a keresztyén életnek az egyetlen megoldása: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Elköltözött szeretteink viszontlásának az útja tehát ez: követni Krisztust, Vele együtt meghalni, Vele együtt feltámadni, Vele együtt élni. Viszontlátás csak a Krisztusban lehetséges. A keresztyén ember számára abban van a halál jelentősége, hogy komollyá és visszavonhatatlanná teszi az életet. Ezért használunk fel minden percet, toldjuk meg a munkás nappalokat éjszakákkal is, dolgozunk fáradhatatlanul és serényen. Ugyanúkkor azonban a halál alkalmat ad nekünk arra, hogy a feltámadáson keresztül bemenjünk az igazi életbe és megtapasztaljuk azt, “amit szem nem látott, fill nem hallott, embernek szive meg nem gondolt, amit Isten készített az Öt szeretőknek.” Csordás Gábor.
