Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 15 A Ml VIGASZTALÁSUNK . . . Dr. Vincze Károly lapunkhoz kevéssel halála előtt beküldött utolsó Írása. Prédikáció néhai Deák Józsefné nőiköri elnöknő temetésén 1953 dec. 10-én. Textus: Ézsaiás 40:1-2. “Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, igy szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szivéhez.” Isten szava ez nevében szóló szolgáihoz: “Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, szóljatok Jeruzsálem szivéhez.” A szent hitünk igazságait kérdésekben és feleletekben ismertető hitvallásos könyvünknek, a Heidelbergi Káténak, a legelső kérdése pedig ez: “Micsoda teneked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” Mindebből nyilvánvaló, hogy Isten szerint szükségünk van a vigasztalásra és hogy ezt a vigasztalást szent hitünkben nyújtja nékünk és azt ott kell megtalálnunk. Mi nem mindig érezzük szükségét a vigasztalásnak, sőt elbizakodottságra is hajlamosak vagyunk. Megfeledkezünk arról, hogy “minden test iü és minden szépsége mint a mező virága. Megszáradt a fü és elhullt a virága, ha az Urnák szele fuvallt reá; bizony fü a nép.” Erről megfeledkezve okot adunk az Urnák, hogy ilyen kemény szavakkal józanitson minket: “Ezt mondod: Gazdag vagyok és semmire sincs szükségem, és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen.” (Jel. 3:17.) Ahoz, hogy vigasztalásra rászorultságunkat átlássuk, egy vagy más nyomorúság révén a magunk szavainak kell éreznünk a 102-ik zsoltár könnypanaszos igéit: “Uram, ne rejtsd el orcád tőlem . . . Mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem . . . Mert elenyésznek az én napjaim . . . Letaroltatott és megszáradt mint fü az én szivem . . . Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint bagoly a romokon. Virrasztók és olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn . . . Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék . . . Kelj fel és könyörülj rajtam.” Mostani gyászunk a vigasztalásra éhezés és szomjuhozás völgyébe taszított bennünket. Ott találja magát az özvegységét csak pár héttel ezelőtt uj családalapításra átváltoztató férj. Ott találják magukat a szüleik uj életkezdésében gyönyörködő mindkét oldali gyermekek. Ott találja magát egy éven belül két elnökét hirtelen halállal veszítő nőikörünk. Mindnyájan érezzük, hogy “a halál velünk jár”, szinte láthatatlanul is látjuk, hogy egyik napról a másikra lenyúl értünk az égi kéz. Mindig a legjobbak, a legszolgálatkészebbek, a jóra legpéldaadóbbak dőlnek ki közülünk; olyanok, akiknek távozása nemcsak családi, hanem gyülekezeti veszteség. Egy-egy hűséges szív megáll, egy-egy énekes ajk elnémul, egy-egy ritkán üres hely betöltetlenül üresen marad. Megérezzük, hogy egy tűnő nemzedék tagjai vagyunk; hogy a földi vándorlás vége int felénk; hogy valami nem közönséges vigasztalásra nagyon is rászorulunk. Áldott legyen az Isten, hogy kész van vigasztalásával még mielőtt annak szükségét magunk is éreznénk. Szolgáinak ki van adva a parancs: “Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Szóljatok Jeruzsálem szivéhez!” A vigasztalás pedig az, hogy amit sorra cselekszik velünk az Ur, azt nem haragból teszi, hanem azért, hogy saját elképzelésünk szerinti boldogságnál is elképzelhetetlenebb boldogságban részesítsen bennünket — az Ö Szent Fia idvezitésének teljességében. Erre a kérdésre, hogy “micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod”, a Szentirás alapján ezt a feleletet adja hitvallásunk is: “Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le lejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon. Ezért Ő, Szent Lelke által, az örök élet felől engem is biztosit és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Ő néki éljek.” Énekes könyvünk zengzetes dicséret formájában is ajkunkra adja ezt a hitvallást, mondván: “Uram, kegyes indulatomban, lm teszem vallásom. Ez életemben, halálomban Fövi gaszta lásom: Hogy én az Ur Jézus Krisztusnak Tulajdona vagyok, Rajtam irgalmas jóvoltának Kegyebnei nagyok.” (206-ik dics.) Óh, Testvérek, be tudjátok-é fogadni ezt a vigasztalást? Elégségesen vigasztalónak érzitek-é ahoz, hogy felszárassza könnyeiteket, Isten keze alá szelídítse a lelketeket? Döntő kérdés ez, mert ezen az “egyetlenegy” vigasztaláson kívül a halállal szemben más helytálló vigasztalás nincsen. Ezt akarja Isten hirdettetni, midőn parancsát megzenditi: “Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Ezt akarja oda bevésni, ahol a legnagyobb szükség van rá: népének szivébe, mikor ezt mondja: “Szóljatok Jeruzsálem szivéhez!” A vigasztalásra néző parancs ismételt, tehát hangsúlyozott és feltétlenül teljesítendő. De még igy sem mindig könnyű a parancs teljesítése, Testvérek. Néha nekünk is nehéz visszafojtani könnyeinket. Nem lehetséges csak érzéketlen, hivatalos parancsteljesitőknek lennünk, még ha Gazdag-Urunknak parancsáról van is szó. Olyanokat, akikkel egy negyedszázadon át együtt imádkoztunk és dolgoztunk — Isten ügyéért, a békesség kötelékében, egyugyanazon lelki családban — nem lehet a nélkül temetni, hogy a gyászolók között ott ne éreznők magunkat is. Bár mint alantos pásztorok csak a Főpásztornak adjuk át az elhunytakat, mégis fáj a kezünkre bízott nyájból távozni látni a megszokott és megszeretett testvéreket. Azzal a vigasztalással azonban, amelyet nyomós isteni parancsra néktek hirdetünk, nekünk is be kell érnünk. A Jézus Krisztus váltság-munkájában szerzett vigazstaláson kivid a vigasztalásnak más forrását szolgái számára sem tartogatja az Isten. Lelkünk vigasztalását, munkakedvét, Isten akaratának hívekhez illő elhordozásához az erőt nekünk is abban kell feltalálnunk és feltalálván arra igyekeznünk, hogy amig az Ur akarándja és élünk, addig Ö néki éljünk, még pedig “szív szerint.” Szent Lelke által adja az Ur ehez nektek is, nékem is az Ö megsegítő kegyelmét! Ámen. tűr. Vincze Károly.
