Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
12 MAGYAR EGYHÁZ sei, mint kerületének egyik papja. Féltőn szeretett Amerikai Független Magyar Református Egyházában nem szeretett ismeretlen embereket beengedni. Milyen gyanakvással fogadott, féltette a Nyugati Egyházmegye legnagyobb egyházközségét egy ismeretlen embertől. Csak akkor engedett fel szive, amikor megtudta, hogy a sorok Írója 12 évig volt pataki diák: Bízom benned, mert pataki diák voltál, remélem nem csalatkozom. Óh, de fájna a szivem jóvátehetetlen bánattal, ha csalódott volna bennem. Amikor e sorok Írója ideérkezett, a nagy harcok már elpihentek. Amerikai magyar református életünk 3 nagy folyóra szakadva csendesen folydogál. Imitt-amott egy-egy fűzfa gyökerében, vagy egy kisebb sziklában felfodrozik egyik-másik folyó, egy kis helyen fehér habok támadnak, de újra csendessé simul a folyó tükre. Valamikor kemény csaták voltak, valamikor legény kellett a gátra. Az olaszországi csaták avatják férfivé a gyerekembert, ott tanulta meg, azután a pataki kollégiumban, hogyan kell megállani a vártán mind halálig. Az őrtornyon, ahol ő állott hiába rohamoztak, soha meg nem hátrált. Megállt, ha egyedül maradt is a harc mezőn. Koporsója felett az egykori ellenfél táborából is elismerték, hogy hős volt. Hűséget, kitartást és meg nem alkuvást tőle tanulhattunk. Az egyik amerikai lelkész azt hangsúlyozta kihűlt szive felett, hogy a kálvinista hit nagy védelmezője volt. Egész lénye a történelmi kálvinizmusba gyökerezett, mint évszázados tölgyfa a termő, fekete humuszba. Az ő meg nem alkuvó kálvinista hitének gyökerei mélyen lenyúltak ebbe a talajba. Jöhetett bármilyen vihar, ő rendületlenül állott, a talaj soha nem lett bizonytalanná lába alatt. Jövő menő szellemi áramlatok nem forgatták kényük kedvük szerint. Ö szilárdan állott hite kőszikláján. Izében-vérében volt kálvinista hitünk szent igazsága, a Szentirás hitvallásainak, életének és minden cselekedetének zsinórmértéke volt. Tudta, kinek hitt és engedelmeskedett. Soha az élet váratlan kérdéseket nem tehetett fel számára és senki zavarba nem hozhatta. Temérdek írásaiban vallotta meg hitét és theológiai felfogását, de egyetlen mondatot sem lehetne felhasználni arra, hogy nem volt következetes és ellenmondásba került saját magával. Több kötetet tennének ki a 30 év alatt irt cikkei. Két nagyobb könyve jelent meg: A Jelenések könyvéről szóló irásmagyarázata és az Angyalokról irt könyve, aminek alapján szerezte a theoí. doktorátust. Utóbbi könyve nincs tele lábjegyzetekkel és idegen tudósok neveivel, gyakorlati célból irta forrón szeretett népe épülésére. Benne egyik legképzettebb amerikai lelkészünket vesztettük el. Sokszor megcsodáltuk tudós és egyben mélyen hivő egyéniségét. De jó volna még épülni az ő drága hite által. Addig fog hiányozni mindannyiunk számára drága hite, mig könnyből, csalódásokból, sok bánatból és bünbánatból és nagy alázatosságból ki nem termelődik a saját magunk hite. Én nem hiszem, hogy járt itt ezen a földön még nálánál nagyobb magyar álmodó lelkipásztor. Szentül hitte, hogy ezen a földön, ahol a szekták százai burjánzanak, ahol az általános keresztyénségtől kezdve minden történelmi egyház virágzik, ott a Magyarországi Református Egyháznak ideszakadt ágának is nagy mondani valója van Amerika felé. Ennek a gondolatnak volt a szerelmese és apostola 30 éven át. A magyaroknak magyarul, a hozzánk került más nemzetiségeknek angolul dörögte, hogy a Magyar Református Egyház 400 éves szent örökségét, drága hitét kapják ingyen ajándékul az Amerikai Független Magyar Református Egyházban. Legyen büszke és hálás, aki ebbe a közösségbe tartozik. Álmodó magyar szivének szent hitét sok helyen megmosolyogták, fejet csóváltak reá, de voltak akik áhítattal hallgatták. Mécs László írja egyik versében, hogy egy első világháborús fogoly a háború után, minden vad csipkébe rózsát kezdett oltogatni és amikor megkérdezték tőle, miért teszi, igy felelt: “Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” A Magyar Református Egyház boldog foglya és szerelmese, Dr. Vincze Károly főesperes, itt Amerika földjén szerte járt, plántált, “Vadócba rózsát oltott”, hogy nekünk, amerikai magyaroknak szebb legyen itt a föld. Ki fog ezután bennünket, árva magyarokat igy szeretni? Valakinek bántó megjegyzése hullott bele halála miatti bánat csendjébe, hogy megölték ellenfelei a szivét. Ha élne, ő maga tiltakozna ellene. Sokkal nagyobb ember volt, minthogy valaki megölhette volna és az ő halálával senkit sem akart olcsó nagysághoz juttatni. Neki két szerelme volt: Magyar Református Anyaszentegyháza és fajtája. A kettőt egybe is vehetjük. Ennek szolgálatában égett el az ő drága élete. Szivét, idejét, minden képességét fejedelmileg szórta az oltári tűzre, ha két kézzel szórjuk életünk tömjénét a drága oltár tüzére, ki csodálkozik, ha az nagyon hamar elfogy? Dr. Vincze Károly egyházának és az amerikai magyarságnak hősi halottja. Mindannyiunktól könnyet érdemel. Isten tömzsi magyar testbe helyezte el hatalmas lelkét. Roppant munka birásu, vas szorgalmú ember volt, aki Atlasként tartotta egyháztestének oromfalát. Mindenki helyett dolgozott. Képes volt uj jegyzőkönyveket írni, ha hiányosnak látta másét, millió dolga mellett. Levél egy hétig nem várakozott irodájában válaszra. Apró, zöld tintával Írott sürü írása, mint egy elektromos leadó hullámai, folyton sugározták kifelé nagy egyház szerelmét, biztatását, elismerését és ha kellett feddését. Óh, hogy égett kezében a munka. Mintha érezte volna, hogy mig nappal vagyon kell munkálkodni, mert eljő az éjtszaka és senki sem munkálkodhatik. Orvosai óvták, szinte könyörögtek neki, hogy kímélje magát. Azt hitte, hogy a tetterőtől duzzadó lelkét, hasonló ütemben követheti a szabolcsi földön termett őserőtől égő teste is. A test nem tudta követni a lelket, összetört, mert cserépből volt. Ki végzi el a munka dandárját ezentúl helyette? Amikor irodájában ott láttam Bibliáját, szertartásos könyvét, az utolsó írását, egy temetési beszédet, a szivem azt sikoltotta, hogy nem lehet igaz, hogy itt a tollat letették és az ajk elnémult és a munka üteme megállóit itt e helyen, ahonnan pedig úgy csengett hívei felé, mint kovácsmühelyekből a kalapács és ülő muzsikája a falu csendjébe. Azt vártam türelmetlenül, amikor könyvei között, irodájában állottunk, hogy egyszer csak betoppan, megköszöni a látogatást és “most uraim menjen mindenki a maga dolgára.” Jaj, nem jött vissza, csak könyvei vagy talán a mi szivünk zokogott utána. Nagyon ünnepélyes és komoly stílusban irt mindig. 32 évi amerikai tartózkodás után levetett magáról minden cifra köntöst, nem lirázott, hanem a lényeget adta. Ahová szava eljutott ott mázsás súlyúak voltak. Az élőszóban pont az ellenkezője volt önmagának. Úgy folyt ajkáról a szép szabolcsi beszéd, mint a méz. Olyan üde és friss képeket kevesen használtak beszédükben, mint ő. Ha beszélni kezdett a frissen
