Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)

1954-10-01 / 10. szám

MAGYAR EGYHÁZ

5

Ige-szerü, bátor feleletet adott minden egyes esetben. Az evanstoni világtalálkozó eredmnyeit ma még mégis korai lenne lemérni. Nincs hozzá elegendő történelmi távlatunk.. Sokban függ ez attól is, hogy az azóta hazatért kiküldötteken keresztül eljutnak-e a világtalálkozó határozatai a gyülekezetekhez, minden egyháztaghoz és életté érnek-e az evanstoni döntések. Annyit azonban elmondhatunk, hogy Evanstonban magasra emelték a keresztyén reménység világitó fáklyáját, hogy beragyogja az emberi élet sötét reménytelenségét.

Befejezésül hadd idézzünk néhány mondatot abból az üzenetből, amelyet az Egyházak Világtanácsa evanstoni gyűlése intézett a világ népeihez: . . Megváltjuk Krisztusba, a világ egyetlen reménységébe vetett hitünket és szeretnénk ezt a hitet minden emberrel megosztani. Isten bocsássa meg nekünk azt, hogy bűneink sokszor elrejtették ezt a reménységet a világ elől. A mai idők zűrzavarában telve vagyunk reményekkel és félelmekkel. Valóban jó dolog a szabadság, igazságosság és békesség után való reménykedés és az az Isten akarata, hogy mindezekben részünk legyen. Isten azonban nagyobb dologra teremtett bennünket. A Maga számára alkotott, avégre, hogy Őt megismerjük, szeressük, tiszteljük és szolgáljuk. Egyedül Isten

elégítheti meg az emberi sziveket. Ha ezt elfelejti az ember, önmaga ellenségévé válik. Igazságosságot keres és elnyomást teremt. Békét akar és a háború felé sodródik. Elpusztítással fenyegeti önmagát. Akár elismeri, akár nem, Isten Ítélete alatt és a halál árnyékában áll. Ahol azonban mi állunk, ugyanott állott Jézus Krisztus . . . Jóllehet Isten ellenségei voltunk, Krisztus meghalt értünk. Mi megfeszítettük Őt, Isten azonban feltámasztotta Fiát a halálból. Jézus legyőze a bűn és halál hatalmát. Uj élet kezdődött Vele ... És újra eljön majd mint Biró és Király. Az egész teremtett mindenséggel együtt reménységgel várunk erre tudván azt, hogy Isten hűséges Ur és most is mindeneket Ő tart kezében. Ez az Isten népének a reménysége minden időben . . . Ezzel a bizonyossággal a szivünkben félelem nélkül nézünk szembe a gonosz hatalmával és a halál fenyegetésével. Megszabadittatván a félelemtől szabadokká tétettünk a szeretetre . . . Nem tudjuk ugyan, hogy mi jön reánk. Azt azonban bizonyossággal tudjuk, hogy Ki jön felénk. Ő az, Akivel naponként találkozunk és Akivel találkozunk majd újra az utolsó napon: Jézus Krisztus, a mi Urunk. Azt mondjuk azért néktek: Örvendezzetek a reménységben.”

APOSTOL JÁNOS

Úgy harminc-egynéhány esztendővel ezelőtt — magam már öreg diáknak számítottam — egy országos diáktalálkozón feltűnt nekem egy igen fiatalos, alacsony, vékony emberke. Két dolog ragadta meg vele kapcsolatban a figyelememet. Az egyik az, hogy a feje már akkor olyan kopasz volt, mint egy elefántcsontgolyó; a másik meg az, hogy egy földre terített ponyva volt előtte, azon kirakott könyvek, füzetek s olyan hévvel, hozzáértéssel kinálgatta a portékáját, mint egy vérbeli kereskedő. Az uj élet szele akkoriban már egyre erősebben kezdett fújni a theológiákon, én sem szégyeltem az Ur Jézus evangyéliumát, de nem igen lettem volna hajlandó arra, hogy az evangyéliumért kalmárkodjam. Apostol János — mert igy hívták a kis kopasz első éves theológus könyvárust — hajlandó volt rá. Ágált, kapacitált, hogy vegyük meg a könyveit, füzeteit, amik mind a vallási ébredés szolgálatában voltak s amikből neki efy fillér haszna sem volt, mert a jövedelem diáksegélyezést szolgált. Az a kis kopasz diák nekem akkor igen megtetszett.

Később még találkoztam vele egy párszor, aztán én átjöttem Amerikába, ő pedig odaát tanult tovább. Telt múlt az idő s úgy három-négy évvel később egyszer csak azt olvasom, hogy ő is itt van Princetonban s egy nyári vakáción épen abba a városba került, ahol akkoriban paposkodtam s ahol az enyémen kivid még másik két magyar gyülekezet is volt. A másik két magyar pap közül épen annak lett a káplánja, amelyik legjobban haragudott rám. Az oka az volt, hogy én más csoporthoz tartoztam, mint ő. Apostol János nem akart tudomást venni az egyházpolitikai ellentétekről. Barátok voltunk, meg-meglátogatott. Igaz, hogy éjjel, mert attól tartót, hogy nappal meglátják. Mondotta is, hogy ő is olyan, mint Nikodémus, aki szintén csak éjszaka merte meglátogatni az Ur Jézust.

Amikor tanulmányait itt befejezte, átment Kanadába. Albertában akkor tájban kezdtek letelepedni a magyar bevándorlók s köztük kezdett munkát. Három gyülekezet alapjait rakta le. Közben letelt a külföldi tartózkodásra szánt ideje s elhatározta, hogy

Nt. Daróczy Sándor és Apostol János.

hazatér. De nem úgy ám, mint más ember: az Atlanti óceánon át. A Föld kerek, nyugat felé is lehet menni. A Csendes óceánon, Japánon, Kínán, Indián és a többi ázsiai országon, meg a Balkánon keresztül tért vissza Magyarországba. Tudtommal ő volt az első magyar református pap, aki körülutazta a Földet. Különben a vállalkozó szellem családi örökség nála. Ács Gedeon, a Kossuth papja, aki New Yorkban 1852- ben gyülekezet szervezéssel próbálkozott, anyai ágon nagybátyja volt.

Magyarországon rövid ideig maradt. 1930 táján Délamerikában, Brazíliában már ezrével éltek magyarok. A reformátusoknak papra volt szükségük. A hazai egyház vállakozót keresett. Egyedül Apostol János jelentkezett. 1931-ben hozzáfogott a munkához s eddig tiz gyülekezetei szervezett és négy templomot épített. Gyülekezetszervezés terén, az újabb korban, magyar református vonalon, eleddig alighanem az övé a rekord.

Brazíliáról mi csak annyit tudunk, hogy a kávé hazája s olykor olykor egy kis forradalomért sem mennek a szomszédba. Pedig hát Brazíliáról mégis csak