Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)

1954-10-01 / 10. szám

4 MAGYAR EGYHÁZ hit és a marxi ideológia között természetszerű ütkö­zés van. Evanston megerősítette a megelőző ökume­nikus gyűléseknek ezt a megállapítását és hozzátette azt, hogy a kommunizmus terjedése ítélet az igazság­talanságok dolgában a múltban és jelenben egyaránt közömbösséget tanúsító társadalom fölött. Az egyház se vonhatja ki magát ez Ítélet alól. Rámutatot a gyűlés arra a kisérésre, hogy a nyugagti világ egye­dül katonai intézkedéseket tegyen a kommunizmus előretörésének megakadályozására és elfelejtkezzék arról, hogy a politikai, szociális és gazdasági reformok egész sorának végrehajtása vár reá. Óva intette a vi­lág keresztyén népeit két veszedelemtől: egyfelől at­tól, hogy kritikátlanul elfogadják az antikommunis­­ta hisztériát és azonosítsák a nyugati földtekét a po­­litkai, gazdasági és szociális igazságosság világával, másfelől attól, hogy elfogadják a kommunizmus ha­mis ígéreteit anélkül, hogy észrevennék, micsoda ko­moly veszedelmet jelent a kommunizmus a felelős társadalomra nézve. Mindettől függetlenül azonban sürgette a világkonferencia azt, hogy a szabad orszá­gokban élő és a kommunista országokban élő keresz­tyének a határok fölé emelkedve öleljék át egymást és legyenek testvérekké az imádság és szeretet köte­lékében. — A felelős társadalom kialakításáért való küzdelem nem reménytelen, fejeződik be a jelentés. Krisztussal ez a törekvés is célhoz vezet. A negyedik csoport a nemzetközi kérdésekkel foglal­kozott. Ez a világ, amelyben szociális, gazdasági és politikai rendszerek harcolnak keserves háborúkat, ideológiák néznek egymással farkasszemet, tömegpusz­tító fegyverek állanak használatra készen félelemmel töltve meg embermilliók szivét, ez a világ mégis Isten világa, szól a jelentés. Az emberiség megkóstolta a háborút és megundorodott tőle. Milliók szivében őszinte békevágy él. Ebbe a gondolatmenetbe nagy­szerűen illeszkedett bele Eisenhower elnöknek az evanstoni gyűlésen elmondott beszéde, amely a bé­kéért való imádkozásra és együttmunkálkodásra hívta fel az egyházak kiküldötteinek figyelmét. A békes­ség érdekében, folytatja az üzenet, az egyházaknak támogatni kell az Egyesült Nemzetek szolgálatát, oda kell hatniok, hogy a népek egymás ügyeibe egymás kárára be ne avatkozzanak, mindenek felett azonban az emberi szív megváltoztatásán kell fáradozniok és azt a diadalmas hitet kell naponként megvallaniok, hogy a népek sorsa Isten kezében van. — Ebben a csoportban vetődött fel a “coexistencia” problémája. A kérdés lényege ez volt: megélhet-e egymás mellett a keresztyén egyház és a kommunista állam? A felele­tet illetőleg főleg három felfogás alakult ki a konfe­rencia résztvevői körében. Az egyik felfogás szerint ez az együttélés nem lehetséges egyszerűen azért, mert mert ezen a módon az egyház életének a kulcsa hitet­lenek kezébe kerül. Tűz és viz nem elegyíthető. Ezt a felfogást leghatározottabban az amerikai görög szer­tartáséi orthodox egyházak kiküldöttei képviselték. Az ellentétes állásjontot Dr. Hromádkának, a prágai theológiai szeminárium igazgatójának a vezetésével a vasfüggöny mögül érkezett kiküldöttek egy cso­portja vezette. Szerintük nemcsak együttélésről lehet beszélni, de együttmunkálkodásról is. Országaikban az egyház és állam talált egy sereg munkamezőt, mon­dották, amelyen kéz a kézben munkálkodhatnak né­peik javára. A közéutat a keletnémetországi egyházi kiküldöttek mutatták meg. Egyik szószólójuk, Dr. Kreyssig, rámutatott arra, hogy a keresztyén egyház­nak és a kommunista álamnak ez az együttélése pusz­tán fegyverszünet. Más megoldás hiányában azonban ezt a fegyverszünetet kénytelen az egyház elfogadni. — Mi volt az evanstoni gyűlés végső állásfoglalása a “coexistencia” kérdésében? Elitéit a gyűlés minden totális rendszert, helytelenítette az azok előtt való meghódolást, a velük való kiegyezést és az egyház szabadságának a szükségességét hangoztatta. Az ötödik tanulmányi csoport a faji és népi kérdé­sekkel foglalkozott. Különösen beható megbeszélések tárgya volt a faji és népi alapon történendő elkülö­nülésnek, a szegregációnak a kérdése. Felsorolta a gyűlés a kérdés megoldására irányuló sokféle törek­vést és rámutatott arra, hogy ezen a téren is Krisztus ajánlja fel a tökéletes megoldást. Az egyház tagjait minden fajból és népből választotta ki Isten. Az egy­ház népe tehát egységes és minden válaszfal, amelyet az ember emelt önmaga és embertársai közé faji vagy népi alapokon, ellentétes az Evangéliummal, össze­egyeztethetetlen az emberről szóló keresztyén tanítás­sal és a Krisztus egyházának természetével, egyszóval bűn Istennel szemben. Ez a kemény megállapítás soha nem hangzott még el ökumenikus gyűlésen. Amszter­damban is volt szó arról, hogy a szegregáció minden formája összeegyeztethetetlen a keresztyén felfogással, de először Evanstonban hangzott el az a megállapí­tás, hogy a szegregáció Isten ellen elkövetett bűn. Felszólította az evanstoni gyűlés az egyházakat a kér­dés orvoslására. Vallja meg az egyház bünbánattal — hangzik a felhívás — hogy eltért Urától és az Evan­gélium igazságait ebben a kérdésben nem tudta meg­ragadni. Félretéve minden kifogást fedezze fel az egy­ház önmaga egységét, amelyben “nincs többé zsidó és görög, körülmetélt és körülmetéletlen” mint Pál apostol irta, de amelyben mindnyájan testvérekké lettek a Krisztusban. A hatodik tanulmányi csoport a nem-lelkészi, vagy amint megfelelő magyar szó hiányában rossz kifeje­zéssel mondani szoktuk, világi testvéreknek az egy­házban végzett szolgálatával foglalkozott. Meglepően komoly érdeklődés nyilvánult meg ebben a kérdésben minden oldalról. Annyira komoly volt ez az érdek­lődés, hogy amikor a németországi Dr. Niemöller azt javasolta, hogy a Világtanács hat elnökjelöltje közé nem-lelkészi elnököt is jelöljön a jelölő bizottság, javaslata a gyűlés résztvevői többségének pártfogá­sával találkozott. Ha ezalkalommal nem is került erre sor és mind a hat elnök a lelkészi képesítéssel bíró delegátusok sorából került ki, kétségtelenné vált az, hogy a hat év múlva következő választás alkalmával erre feltétlenül sor kerül. A lelkészek és világiak ösz­­szetartoznak az egyházban, mondotta a jelentés. Szük­ségük van egymásra és kiegészítik egymást. Utóbbiak hidalják át az egyház és a világ között ásító szakadé­kot. Ök hozzák összhangba a munkát és a keresztyén szolgálatot. Az egyetemes papság biblikus elve alapján az egyház lelkipásztorai ők minden időben és minden helyen. Ennek az utolsó tanulmányi csoportnak a deklarációja azzal zárul, hogy a hit igazi harcát nap­jainkban a gyárakban, a földeken, az irodákban és az othonokban harcolják. Jó reménységgel vagyunk a harc kimenetele felől azért, mert világi tagjaink bizonyságtevő szolgálatán keresztül ott van az egy­ház ezeken a harcmezőkön. Ezekben foglalhatók össze röviden a hat tanulmá­nyi csoportnak a nyilvános gyűlések által elfogadott jelentései. Kétségtelen tény, hogy az evanstoni gyűlés szembenézett a világ mai égető kérdéseivel és őszinte,

Next

/
Thumbnails
Contents