Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-10-01 / 10. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ ha haza tetszik menni, mert valóban hóvihar lesz. Én már magam is megtalálom az állomást.” Dehogy engedte volna fiát egyedül menni, bekísérte egészen az állomásig. Mihály ur már ott volt s Gyurka legnagyobb örömére ott volt a kis ló is, Kati, a legátus urék egyetlen lova. Gyurka boldog volt, hogy édesanyjának nem kell egyedül hazamenni, hanem Zádorig elviszik a Mihály ur szülei. Onnan már csak egy félóra a falujok. A szülők bevárták a vonatot. Gyurka megcsókolta anyját, akinek szeme tele volt könnyel. Tudta, hogy fiával nem ünnepel többet együtt. A vonat kerekei vigan kattogtak. Nagy hópelyhek száldogáltak és egyszerre csak olyan sűrűn kezdett esni, mintha minden angyal kiszakította volna dunnáját s öntötték volna le a hófehér pelyheket. A vonat ablakából csak az állomás épületek látszottak. A Sajóvölgy falvait egy átláthatatlan hófehér függöny takarta el a bámuló szemek elől. Gyurka a kellemes melegen és az álombaringató vonatkattogás mellett elaludt. Mihály ur a prédikációját tanulta. Miskolcon sietve kellett átszállani a mezőkövesdi vonatra. Gyurka kíváncsian bámult ki az ablakon, mert először járt errefelé, de itt sem látott semmit, mert itt is szakadt a hó. Mezőkövesden fürgén nézegettek körül, nincsen-e valamilyen szekér? ökrös szekér is jó lett volna, csak Egerlövőre tartson. Nem volt szerencséjük a diákoknak. A vasúti őr megmutatta az irányt. Legátus és mendikáns szedték a sátorfát és fütyörésző kedvvel indultak az útnak. Az ut töretlen volt. Nem baj, törnek majd ők utat. A hó nem akart elállni. Már féllábszárig ért. Gyurka, amint cipelte a legátus ur táskáját, már legtöbbször a hó felett húzta. “Mendur ne áztasd el azt a táskát.” Gyurka feljebb emelte a táskát, de ha a legátus ur nem figyelt oda, le-le eresztette. Gyurka szeme mindig úgy járt, mint az óraketyegője, semmisem kerülte ki figyelmét. Félúton lehettek, amikor valami szürkést vett észre a hóban. Odaszalad, hát egy jókora vadlud volt, még pedig élő. Valahogy ott maradt Magyarországon. Azt hitte, sohasem lesz tél. Most tehetetlenül ott ült a hóban s tűrte, hogy Gyurka felfogja. Cipelte egy darabig, gondolta elviszi a papnak. Mihály tiltakozott ellene: “Tedd le, mert az ünnep alatt mást sem eszel.” Gyurka szót fogadott és letette az utszéli akác tövébe. Hej, ha most hazafelé tartana, kitekerné a nyakát és hazavinné. De igy megkegyelmezett a vadludnak. Egerlövőre megérkeztek. A nagytiszteletü ur legény ember volt és tudós. Csak a könyv érdekelte. Szegényes kosztjából megvacsoráltatta a diákokat. A lelkész megkérdezte Mihály urat: “Tud-e sakkozni?” “Nem.” “Kár, mert akkor Pataky nagyságos ur meghívta volna az estére.” Általában az volt a jó legátus, aki szépen beszélt, jóképű fiú volt, tudott sakkozni. Sok helyen alsós és tarrok tudománya felől is érdeklődtek. Előnyére vált, ha szépen tudott dalolni, külön dicsérték meg ha valami zenéhez értett, ha táncolni tudott, de az se volt baj, ha borszakértő tudománya is volt. Mihály ur szépen prédikált, jó társalgó volt, csinos is volt, de több erényt nem tudtak felfedezni benne a kiváncsi papok és falusi előkelőségek. így korán kerültek az ágyba. Másnap ünnep szombatja volt. Délelőtt be kellett járni a pátenssel Egerlövőt, estére pedig meg kellett érkezni Tiszavalkra, Takács nagytiszteletü úrhoz. Legelőször is báji Patay nagyságos urat kerestük fel. Gyurka majd kiesett a száján, mert egy óriási magas kereket látott az udvaron. Restelte megkérdezni, mi az, nem akarta elárulni tudatlanságát. A nagyságos ur kövér, erős ember volt. Azt suttogták róla Patakon a mendurok, hogy olyan erős, mint Cája, a birkózó. Azt is mondták róla, hogy amelyik diák sakkban megveri anak 25 pengőt ad. Gyurka ekkor határozta el, hogy megtanul sakkozni. Majd Nagy Lórándékhoz mentek el. Ott nem lelték a legátus és mendikáns helyét. Minden földi jóval etették és kis üstönfőtt szilvóriummal itatták a legátust. Gyurka az italhoz nem nyúlt, de annál inkább a diós patkóhoz. Mindig torkos volt. “Egyél kedves fiam, mintha a saját fiamnak adnám. Ki tudja hol fagyoskodik ő is szegény.” Az ő fiók is pataki diák volt s valahol Abaujban járt. Szendrey bácsinál szintén igy ment, az ő fiók is pataki diák volt. Nem lehetett visszautasitaini semmit. A többi helyen is éppen ilyen szívesek voltak. Csak az ital változott és az eledel. A mendikáns hűségesen evett, a legátus ur ivott. Egyszer csak uramfia, a komoly legátus ur a fekete nagy kabátjában az utmenti árokba lép, a jégén, amelyről a gyerekek csak most seperték el a havat, hozzá kezd sinkózni. A mendikáns elkezd könyörögni: “Mihályka ur, kérem, az Istenért tessék kijönni, micsoda szégyen lesz ebből.” “Csiba, mendur, én azt csinálom, amit akarok.” Ebben a pillanatban: Püff. Legátus ur hányát zuhan, ha kalap nincs a fején, talán szétloccsan a feje. Kimászott az árokból. A mendikáns próbálta leverni ruhájáról a havat, de nem állott meg. Még egy hely volt hátra. Csupa szívesség, csupa magyar vendégszeretet fogadta őket: “Isten hozta, üljenek le. Itt van a saját termésű bor.” A gazda hozta a borát. A legátus ur oda sem néz, legyint a kezével. “Már megint azzal a vacak vinkóval dicsekednek. Jöjjenek el Patakra és ott megtudják, hogy milyen az igazi bor.” A gazda majd kiejtette kezéből az üveget, az asszony csodálkozva nézett a legátusra és nem akart hinni a saját fülének. Majd a mendikánsra néztek, ennek csupa könyörgés volt a tekintete. Odasugta halkan: “A legátus ur bedurantott.” Az asszony amikor látta a helyzetet felajánlotta ágyát: “Tessék lefeküdni legátus ur.” Amikor a lefekvést emlegették a legátus előtt felállott és azonnal elindult. A lelkész idegesen járt fel és alá szobájában. Már hallotta, hogy mi történt a legátussal. A belépő legátusra keményen reászólt: “No, öcsém szépen letette a vizsgát.” De erre még a legátusnak állott feljebb: “Hol a fogat?” Azonnal megyek Tiszavalkra.” “Megy öcsém, de gyalog és szellőztesse ki italgőzös fejét.” Gyurka szeretett volna odaszólni, hogy neki nincs szüksége ilyen szellőztetésre. Borsodivánkáig egész utón azt ígérgette a legátus, hogy majd ő megtanítja keztyübe dudálni a nagytiszteletü urat és megmutatja, hogy ide többet nem küldenek legátust. “ Nem igaz mendur?” “Igaz kérem szépen.” Mit mondhatott volna szegény mendikáns? Négyes községben megkérdezte a mendikáns: “Merre van Tiszavalk?” Menjetek fiam egyenesen. Ne térjetek jobbra, mert az ut Poroszlóra vezet.” Az ut elágazódásnál Gyurka azt mondja: “Erre kell menni.” “Én nem megyek arra, ez az ut nekem jobban tetszik.” Gyurka könyörög, sir: “Ne menjünk arra. Mi lesz velünk a nagy hóban?” “Eredj, amerre akarsz, de én erre megyek.” Elindult Poroszló felé. Kettőt lépett balra, kettőt jobbra. Gyurka gondolta nem hagyja magára, mert valahol az utón eldől és ott. fagy meg. Egyszer csak a legátus ur hozzákezdett nótázni, de borzalmas hangon. Gyurka egyetlen vigasztalása az volt, hogy senki sem hallotta ezt a nótázást. Majd a legátus ur meglátott egy négyszögbe rakott csomót, felmászott a tetejére. Óh, dehogy ült volna oda józanul fekete kabátjában. “Mendur, én még nem hallottam versedet. Hallani akarom, tudod-e? Vedd le a sapkádat és mondd el.” Gyurka sürü hóesésben, valahol Heves megye határában Isten szabad ege alatt mélyen meghajlik és siró hangon elmondja mendikáns ver-
