Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 9 sét. Legátus ur, mint Faraó a piramis tetején, negédesen félre forditja fejét és bólogat hozzá. “Jól van mendur.” Tovább mentek. Az alkonyat kékes szürke szárnyakon nesztelenül alászállott a hátuk mögött. Előttük a hó világított, ünnepi csend ül a tájékra. Valahonnan harangszót hoz a szél. Körülöttük sötétség. Valahol most gyulnak a fények és a karácsonyfák. Gyurka az otthon melegére gondol, édesanyjára, testvéreire. De messze is vannak. Már térden felül ér a hó. Emelgeti lábát, fáradt, éhes. Cipője átázva. Egyre távolabb a céltól. Felsír gyermek lelke. “Ne rücskölj, mendur. Miért kérted, hogy hozzalak el legációba. Most álljad a sarat, jobban mondva a havat.” Távolról kutya ugatást hallottak. Kicsi ablakok kiszűrődő fénye kezdett integetni. Gyurka tudta, hogy más irányba mentek. Nem baj, meghálnak itt és holnap vissza gyalogolnak. Egyszer csak egy sötét pont közeledig feléjük. Mind nagyobb és nagyobb lesz. Ember vagy állat? Ember volt. Hát szent estén nemcsak szegény diákok vándorolnak, hanem mások is? Hangosan köszönt. “Hová tartanak?” “Tiszavalkra.” “Szent Isten, maguk Poroszlóra jöttek, Heves megyébe. Az pedig arra van, jobbra, Borsod mgeyében. Reggelre talán odaérnek. Jobb lesz ha meghálnak és reggel indulnak vissza azon az utón, melyiken jöttek. Keresztül közelebb, de veszedelmesebb, mert az ősszel a Tiszai kiáradt s lehet, hogy nem is fagyott be s valahol az árterületen bele fúlnak. Mihály olyan józan lett egyszerre, mint még soha. “Gyere Gyurka. Add ide a táskát.” “Én nem birok legátus ur” — siránkozott Gyurka. “Muszáj”' — parancsolt reá a legátus. Elindultak a rövidebbnek tartott utón a Tisza árterülete felé. A hó újra megindult. Gyurka már nem bírta emelgetni a lábát. Tolta maga előtt a havat, mint egy hóeke. Cipője átázott a hótól, magáról is szakadt a viz. “Nem birok” — siránkozott a gyerek. “Muszáj menni, érted?” “Értem.” Valamiben megbotlott Gyurka. Olyan jó volt ott pihenni a puha hótakaróban. Nem érzett hideget. Csak egy jóleső érzést. “Mendur hol vagy?” — kiáltott a legátus. Nem szólt semmit, csak ott feküdt a hóban. Szeretett volna meghalni. Mihály visszajött érte. Felemelte. “Te szamár megfagysz” Ment a legátus és próbálta huzni mendikánsát. Egy darabig igy mentek, később elengedte Gyurkát. Mentek, mentek. Ketten, némán karácsony estén. Sehol egy élőlény. Mindenki otthonában. Két szegény kóbor diák. Gyurka egyszer csak azt érzi, hogy cipője talpa leválott és minden lépésnél a talp visszahajlik a lába alá. Harisnyája a cipője talpa. Cipőjét leakarja ruzni a lábáról, hogy ne akadályozza a menésben. Legátus nem engedte meg. Megy tovább, lába elzsibadt, megy végtelen hó mezőkön, aminek már sohasem lesz vége. Azután végtelennek tűnő órák után, ki tudja milyen távolság után, egyszer csak Gyurka lába alatt jeget érzett. Itt van a közelben a Tisza. “Majd én megyek előre legátus ur, ha hallom roppani a jeget, akkor vissza ugrok. A jég nem roppant. Újra szántó földekre értek. Távolban kutya ugatást hallottak. Soha még ilyen kedves hang nem ütötte meg fülüket. Mintha őket hívogatta volna. Boldogan indultak el a hang irányában. Ott volt a falu. Hófehér takaró alatt aludtak a kis házak. Békességes csend volt mindenfelé. Karácsony békéje szendergett a sziveken. A templom nem messze volt a falu végéhez. Mellette egy nagyobb épület. Bezörgettek. A lelkészlak volt. Lámpa gyűlt. Amikor a tiszteletes asszony meglátta Gyurka vérpiros arcát, kisirt szemét, csapzott szőke haját és cipőjét, nem tudott szólni. Hideg vizet hozott, a gyerek lábát ledörzsölte. Tiszteletes ur teát főzött. Rumot tett bele. “Igyad fiam! Igya legátus ur!” Mihály eltolta maga elől a teát. “Soha többé az urvacsorai boron kívül semmi szeszes italt nem veszek a számba. Ez én miattam történt.” (Immár 31-ik éve tartja fogadását.) Lefeküdtek. Gyurka álmában othon ünnepelt. Fájó tagokkal ébredt. A gyermektelen lelkészpár állott felette. Mindkettő egyszerre akarta kiölelni az ágyból. A nagytiszteletü ur magához szorította, felesége megcsókolta az ébredő gyermeket. Gyurkának fel kellett venni a tiszteletes ur 43-as cipőjét, telerakták meleg ruhadarabokkal. Cipőjét elküldték az egyetlen cipészhez, a mendikáns pedig elindult verselni. Mindenütt megmosolyogták a kis embert a nagy cipőben. Megsimogatták és duplán adtak neki pénzt. Az egész falu tudta már, hogy miért jár a lelkész cipőjében a mendikáns. Annyi pénzt kapott, mint a legátus. Soha még mendikáns ilyen összeget nem kapott Tiszavalkon. A falu dédelgette a kis szőke mendurt, a papi család pedig örökbe akarta fogadni, de édesebb volt az otthoni szegényes kis ház, az édesanyja, a testvérek. Gyurka továbbra is megmaradt szegény gyermeknek. Egerlövőn a legátus szégyenlősen sütötte le szemét a templomban, pedig mindenki megbocsátó szeretettel nézett feléje. Mással is megtörtént már ilyesmi. Szégyenét eltakarták szeretettel a jó kálvinista magyarok s többet adtak neki. Patay nagyságos ur sakk játék nélkül megadta a 25 pengőt. Hazafelé menet tele volt a zsebük pénzzel. Mihály ur szelíden próbálta feledtetni a szenvedést. “No Gyurka, kiálltad a tüzpróbát. Most már igazi mendikáns vagy. Ennél rosszabb sorsod nem lesz, csak jobb. Fel a fejjel.” Gyurka boldogan mosolygott. Otthon csak annyit mondott el, hogy cipője talpa levált és ingyen csinálta meg a cipész. Azt is elmondta, hogy örökbe akarták fogadni. Anyja magához ölelte mendikáns fiát. Gyurka 12 évig járta még a felvidéki falvakat. Szitált a hó, ragyogott a karácsonyi gyertyák fénye, boldogságtól sugároztak az arcok. Ilyenkor szive a kis hajlék után sirt. Jó volna otthon ünnepelni. De újra indult karácsony estén, bárhogy is fájt a szive. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer neki is lesz egy kis paróchiája és egyszer ő is ünnepelni fog otthonában. Nem a mások boldogságát nézi sóvárgó szivvel, hanem leül a duruzsoló kályha mellé és gyönyörködik családja boldogságában. Gyurkából azóta György lett. 31 karácsony szállt el felette angyal szárnyakon. Karácsony estén kezébe veszi fia arcát, megöleli és megcsókolja. Felnéz a magaságba, szive mélyén hála-ima kél: “De jó is Istenem, hogy az én fiam nem sir behavazott utakon karácsony estén. Akkor fogadta meg, hogy ha fia lesz, sohasem eerszti olyan mendikációba, ahol gyalogolni kell az egyik faluból a másikba. György tiszteletes ur Gyurka fiának kék szemébe néz, onnan szeretné kiolvasni a nagy titkot: “Leszel-e fiam valaha pataki diák, várnak-e majd reád a szent estén, papi családok, papkisasszonyok, kálvinista magyarok?” Kékes, szürke felhők úsznak át az égen. Hull, hull a hó. György régi karácsonyára emlékszik. Valahonnan, messziről karácsonyi harangszó kondul. Mesziről zeng. Nagyon messziről. Szent Magyarországból. De jaj! karácsony estén pataki legátusok és mendikánsok nem járnak a magyar falvakban. Nincs akit szeressen, becézzen a felvidéki magyar kálvinista nép. Roppant hótakaró mindenütt. Csend . . . Halálos csend. Pataki diákok lába nyomát befedte a hó.
