Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 Pataki diákok... Irta: NAGY LAJOS A jó öreg Pataki Főiskola minden sátoros ünnepre kiküldte diákjait a magyar falvakba, városokba, prédikálni és ünnepi köszöntőt mondani. A nagyobb, a felsős diákok prédikáltak, ezek voltak a legátusok. Az alsósok, a kisebbek házról-házra jártak, ünnepi verset mondtak, ezek voltak a mendikánsok. A legátus csak a presbiterekhez, földbirtokosokhoz és egy néhány tehetősebb helyre ment el az úgynevezett “Patens”-sel, nyilt levéllel, amely a legátust “Főiskolánk szeretett növendékének” nevezte, a pátens másik oldalán pedig a szénior, a Főiskola legkiválóbb diákja volt megdicsérve (rendszerint meg is érdemelték ezt a dicséretet), az ő számára is kértek egy kis adományt, hogy a következő évben külföldön tanulhasson. A pátens nagy megtiszteltetés volt és akik kapták rendszerint mélyebben is nyúltak be a bugyellárisba. A legátus ünnep szombatján végezte el ezt a dolgát, a mendikáns is velejárt. A legátus ünnepek alatt prédikált, szabad idejében papkisasszonyoknak udvarolt. A kis mendikáns pedig járta a falut házról-házra és teljes szívvel fújta: Fényes égből, mennyországból Szálljatok le angyalok! Minden szivbe, minden házba, Békességet hozzatok! Ritkán akadt mogorva ember, aki becsukta ajtaját a diák gyerek orra előtt: “Mi más vallásuak vagyunk.” A vers néha az időjáráshoz is igazodott, de az árva és az özvegy sohasem hiányzott a versből. Ha nem volt hó, igy kezdte a mendikáns: Fehér ünnep helyett, fekete karácsony, Nem fedi a földet puha fehér bársony. A mendikáns versét vénasszonyok megsiratták, közép idejűek megdicsérték, gyermekek megmosolyogták. A mendikánst minden házban kikérdezték, honnan jött, ki az apja, hányadik osztályba jár, nem rokona ennek, vagy annak? Legtöbbször a legátusról is be kellett számolni. A mendikáns rendszerint több szeretetet, de kevesebb pénzt kapott. A legátust az eladó leányok szerették jobban, ő kevesebb dédelgetést, de annál több pénzt kapott. Mindenik mendikáns méltatlankodott ezért, de csak szigorúan magában, véleményét a világért sem mondta volna el senkinek sem. Ha aztán kinőtt a mendikáns sorsból, legelső dolga volt elfelejteni azt az égbekiáltó igazságtalanságot, amit a legátus ur könnyű keresetéről gondolt. A legátusok mindig vittek magukkal mendikánst, mert hát milye legátus az, akinek még mendikánsa sincs? Hát aztán ki cipelné a legátus ur csomagját, ki emlékeztetné minden öt percben nagy alázatosan, hogy ő a “legátus ur” és főleg kinek mondaná: eredj csak ide, kérdezr meg ezt, vagy hozd el ezt és azt? A magyar nép képzeletében összenőtt a legátus és a mendikáns, nem lehetett őket egymás nélkül elképzelni. Kettesben jártak mindig, mint a fináncok. Minden legátus igyekezett egy állandó mendikánst szerezni, akivel együtt járták a falvakat mindaddig mig egyszer a mendikáns maga is mendikáns után nézett és maga is olyan kemény, tekintélyt tartó legátus ur nem lett, aki éppen olyan kemény szívvel adta ki a parancsot, amint ő kapta valaha: Menj csak, tapasztald ki, hamis-e a kutya? Szegény mendikáns egy élő vörös posztóvá vált s mint torreádor a bikaviadalon ingerelte maga ellen a kutyát. Ha a kutya vészesen morgott, vagy egyenesen beleharapott a mendikánsba, akkor hamis volt. Ekkor a legátus nem mozdult meg addig, mig valaki ki nem jött a házból. Ha nem volt hamis, akkor nagy peckesen a legátus ur beballagott a házba. Persze volt eset, amikor a legátus maga tapasztalta ki, hogy hamis-e a kutya és védte mendikánsát, mint saját édes öccsét. Ez volt a gyakoribb helyzet. Mihály legátus ur és Gyurka mendikáns onnan valók voltak Gömörországból, a bércek aljából. Szomszéd falusiak voltak, Patakon együtt laktak. Gyurka 10 és fél éves volt, az első gimnázium büszke növendéke. Mihály ur úgy 17-18 éves lehetett, szép szál fiatal ember volt. Gyurka végig szurkolta az ünnepválasztást és azt szerette volna, ha Mihály ur valamelyik gömöri községet választotta volna ki és igy közel lettek volna a szülei házhoz. Ez volt Mihály ur terve is, de hát egymás után vitték el orra elől a gömöri falvakat. Amikor elkiáltották Mihály ur nevét, a megmaradt községek közül a legjobbat bemondja: “Egerlövő, Tiszavalk.” Egy mendur (ez a pocsékabb neve a mendikánsnak) elkiáltja: “Csípte!” Ez azt jelenti, hogy elcsípte a főnyereményt. Gyurka keserűségében nagyot ütött a másik mendikáns fejére, aki gúnyolódott a bánatán. Az öreg Főiskola karácsony előtt egy héttel bocsátotta ki szárnyai alól gyermekeit, mint tyukanyó szétrebbenő csirkéit. Minden diák, kicsi és nagy boldogan utazott hazafelé, “az édesanyám főztére”. A pataki diáknak két édesanyja volt, szerette is őket haláláig a diák, de azért bocsássa meg az öreg Főiskola ezt a hűtlenséget, a diák mégis csak jobban szerette a testi édesanyja főztjét. Az otthon maradt testvérek döbbenettel nézték ezt az evést. Nem is evés volt ez, hanem falás. Egyik testvér ijedten súgta a másiknak: “Szent Isten ez meg bélpoklos lett Patakon”. Vészesen közeledett az idő, amikor a legációba kellett elindulni. Gyurka ha nem restellette volna, akkor bevallja, hogy ö jobban szeretne otthon maradni a karácsony szent ünnepére, mint vad idegenbe menni. Amikor testvérei előtt csendesen megjegyezte: “Jó nektek. Itthon ünnepeltek.” — Bátyja ráförmedt: “Most van alkalom a pénzkeresésre, menj csak és keress valamit, mert úgyis sokat költünk reád.” Gyurka maga is belátta, hogy bátyjának igaza van. Aki pataki diák lett, az egyszerre azt is vállalta, hogy soha többé nem ünnepel otthon, csak majd valamikor a saját otthonában. A vizsgákon kívül ez volt a legnehezebb a diák életében. Gyurka anyjával korán reggel elindult az állomásra. Az égen lomha szürke fellegek úsztak. A kis fiú fázott, szinte belülről didergett. Amint mentek végig az utcán, az öreg Morvay József bácsi reájuk szól: “Vigyázzatok, mert hóvihar lesz! Minden porcikám jósolja az időváltozást.” Útjuk erdőn vitt keresztül. Anya és fia 2 órai gyaloglás után megérkeztek a városba. Szállongálni kezdett a hó. Gyurka aggódva kémlelte az eget: “Jobb lesz.
