Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-10-01 / 10. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ EGY RÉGI KARÁCSONY, DEBRECENBEN Szent karácsony hetének első napján két korosabb debreceni prédikátor elment követségbe Vecsei János esperes úrhoz. Azért mentek, hogy megtudakolják: lesz-e egyáltalán karácsonyi szent ünneplés ebben a borzalmas hideg időben?! Mert olyan zimankós szakadt rá az országra azon az 1760-as decemberben, hogy sem azelőtt, sem azóta nem volt ahhoz fogható. A hó már ősszel megszállta a tájakat, kővé fagyott minden, a madarak röptűkben hullottak alá s a farkas-falkák becsatangoltak éjszaka még a város utcáira is. Az élők bevették magukat hétszámra a födél alá, viszont a halottakat nem vette be a sziklává merevült föld, el kellett tenni a tetemeket, hogy majd tavasszal megadják nekik a végső tisztességet. Hisz nyilvánvaló, hogy ilyen hidegben nem lészen lélek sem a térés templomban, mert ott fagy meg mindenki, ültő, vagy álltó helyében. Vecsei János esperes uram meghallgatá az előterjesztést, s kinézett az ablakon, illetve csak ki akart, de nem tudott a teméntelen jégvirágzás miatt. Kicsit hümmögött, azután igy felelt: — Hát karácsonyi ünneplés az lészen, mindenféleképen, sőt a szent sákramentoni kiszolgáltatása is. Ahogy azt a kánonok előírják. — De hozzá fagy az ujjuk a kehelyhez esperes uram! Vécsei uram bólintott: — Úgy vagyon! Épen ezért vegyenek tekegyelmetek alkalmatos keztyüket. — De befagy az urvacsorai bor a kelyhekbe! Vécsei uram bólintott: — Az bizonyos. Épen azért tekegyelmed — s a szóló felé intett, — nem fogja sem a kenyeret, sem a bort osztani, hanem egy kis ezüst kalapáccsal mindig megtöri a kelyhekben a befagyott borfelszint, hogy igy alkalmatosán hozzá juthasson a hivő. Hogy egy kicsit megbátorodtak, biztatóan intett az esperes: — Máskülönben én is gondoltam már a nagy hideg miatti kénytelenitésre s azért az idén a karácsonyi főénekünk nem az lészen, amelyik igy kezdődik: ‘‘Szent Ézsaiás igy irt Krisztus születéséről, Hogy egy vesszőszál fel nevelkedék Jesse gyökeréről” Nem ez lészen, mert ennek harminchat verse van. És nem is az a másik, az az ékes karácsonyi énekünk, hogy: “Mindnyájan örüljünk, hü keresztyének!” mert ez negyvenegy versből áll, hanem a legislegrövidebb karácsonyi énekünk lesz. Az, hogy: “Angyali sereg Krisztus születésén Vigan örvend világra jövésén...” mert ez mindössze hat versecskét számlál csak . . . így megbátoritva alámentek a küldött prédikátorok s készülni kezdtek karácsony szent ünnepére. És 1760 karácsonyán ámulva látták, hogy talán soha soha annyi nép nem özönlött még fel a templomba, mint az idei szent ünnepen, a rettenetes téli időben. A templom olyan zsúfolásig megtelt vélük, hogy egy tüt nem lehetett leejteni ottan. Része volt ebben a téli öltözetnek is, mely szerfelett megvastagitá az inneplő híveket, mert egy-egy templomlátogató térfogata a sok téli ruházat miatt bizony kétszeresére is megnövekedett. Szűrök, ködmönök, bundák, gubák, subák, sokaságát lehetet ott látni s e “lélekmelegitők” alatt mennyi más védőruházat volt még: abakankó, dolmány, szokmány, zeke, cedele, kocogány, hónya, szárika, bőrmellesek, és ki tudná felsorolni mi mindent vettek még magukra a leghidegebb debreceni karácsonyon. De nem sokáig lehetett látni a roppant sokaságot. Mert mire a karácsonyi ének negyedik versét kezdték énekelni, azt, hogy: “Ez születésnek Évangyéliomát, Hogy mi is vettük, s bírjuk lelki javát...” akkora már nem lehetett látni a templomban. Olyan pára volt köröskörül a buzgón karácsonyoló hívek szájának forró lehelletétől. Alig lehetett benne sejteni a körvonalakat. Olyan volt, mintha valami csodálatos tömjénfüstben ünnepelnének ott. S utána mind a roppant gyülekezet a roppant hidegben szent sákramentumot vett. A bort úgy kellett kalapáccsal betörni, de nem is tudták, hogy hideg van, zengték immár a végső éneket: “Mennyei Atyánk, gyülekezetünket Szenteld meg s kedveld mi Inneplésünket, Szent békességgel egész nemzetünket Áldd meg földünket!” Aztán özönleni kezdett a karácsonyi sokaság hazafelé, miközben Vécsei uram kutatóan végignézett a prédikátori székeken ülő ifjabb s vénebb lelkésztársain. S rájuk mosolyodott: lám senki nem fagyott meg. Mosolyogtak ők is, roppant nyáj felett örvendező pásztorok karácsony ünnepén . . . (- bó. -) Kis, karácsonyi ének Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt-havat hoznak. Szeretném az Istent Nagyosan dicsérni, De én még kisfiú vagyok, Csak most kezdek élni. Isten-dicséretre Mégis csak kiállók, De boldogok a pásztorok S a három királyok. Én is mennék, mennék, Énekelni mennék, Nagyok között kis Jézusért Minden szépet tennék. Uj csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám, Csak az Urnák szerelmemet Szépen igazolnám. (így dudolgattam én Gyermek-hitte, bátran, 1883 Csúf karácsonyában.) Ady Endre
