Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-03-01 / 3. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ Nem messze a magyar határtól Kolomea ukrajnai város határában hősi halált halt a fia. A Vörös Kereszt közölte velem, hogy adjam tudtára e szomorú hirt. A tábori lelkész is irt, hogy ott voltak a földiéi a temetésen. A tornaijai zászlóaljból pedig egy disz század kisérte el az utolsó útjára. A lelkipásztor tovább folytatta beszédét, de az öreg Lekenyei csak ennyit értett meg belőle, hogy a fia meghalt. Örzse néni elájult, alig tudták feléleszteni. A Lekenyei házaspár magába roskadt, egyszerre nagyon öregek lettek. A magyar csapatok már Vornyezsnél jártak, ott a szomorú történelmünk újabb Mohácsánál, a hires "Dón-kanyarban”. Az öreg Lekenyei pedig alispánnál, főispánnál, Pesten járt, minisztereknek könyörgött és minden követ megmozgatott, mig végre megjött az engedély: ifjú Lekenyei István hazatérhet érckoporsójában kicsi falujába. És a kis őrháznál újra megállt a vonat. A súlyos érckoporsót letették arra a helyre, ahonnan 2 és fél évvel azelőtt felszállt a vonatra. Az egész falu várta. Anyja csókolgatta az érckoporsó fedelét és zokogott. Férjének csak néha-néha rendült meg a válla. A kis faluban egy soha nem látott temetés volt. Szalóctól Csoltóig minden faluból ott voltak a temetésen. Az öreg Lekenyei carrarai márvány emléket állított a fiának. Örzse asszony maga szeretett volna lenni az emlékkő, vigyázni fia örök álma felett. . . Értelmetlen évek jöttek. Miért dolgoznak? A szép Lekenyei tagban egyre silányabb búza termett s egyre több fü nőtt a Lekenyei portán, mint ahonnan kihaltak. Egyszer, amikor a tiszteletes ur arról prédikált, hogy Isten jó, az öreg Lekenyei egy hangosat hümmögött. Aztán azt kérdezte magától: Isten jó? Mindenki meghallotta. Elrestellte magát és többet nem mentek a templomba. A sir lett a templomuk, oda jártak ki, de sohasem együtt. Ott sirdogáltak, mint őszi szél a tarlóit mezőn...........Majd a háború véres köpenyegében beállított a kis gömöri faluba is. Az öreg Lekenyei semmit sem rejtett el, de Örzse néni eldugta férje és fia ünneplő ruháját. Ezt azért tartotta meg, hogy ha fájt a szive és emlékezett ezt szorította magához és csókolgatta mint egy régi fényképet. Áthömpölygött a falun a háború szörnyű áradata. Mindent felélt és elvitt. Egyet hagyott maga után: egy borzalmas emléket. Az öreg Lekenyei mindenik oroszban a fia gyilkosát látta és olyan szemekkel nézett rájuk, hogy éjtszakára egy orosz sem maradt a házában. Öt fekete év pergett le. Bánatuk nem enyhült. Egyre mogorvábbak lettek. Bánatukról egymásnak sohasem beszéltek, külön hordozták nagy fájdalmukat. Ha az egyik busát sóhajtott az éjtszakában és álmatlanul vergődött, a másik úgy tett mintha aludna. így ment egyik év a másik után. A faluba kezdtek visszaszállingózni azok, akik elmentek. Mindenki várta haza az övét és mindenki reménykedett. Csak Lekenyeiék nem várhattak. Talán odaadták volna a fiók sírját, márvány emlékét, csak egy virágsziromnyi reményük maradt volna meg. Nem. Nekik van egy kegyetlen bizonyosság, egy szörnyű valóság, a fiók sírja ott a kertek felett, a kis temetőben. Enyhe dunai szél fujdogált. Felnyargalt a Sajó-völgyére is. A tavasz szagát kergette maga előtt, mint kacagó gyermek a hordóabroncsból való karikát. Nagyszombat éjjel volt. A szél zörgette az ablakot, az ócska kiskert kapu nyikorogva tárult és zárult. Egyszer csak valaki megkocogtatja az ablakot. Talán a szél volt. Most erősebben. "Édesanyám, édesapám.’’ Az öreg Lekenyei azt hitte, álmodik vagy bolonduló félen van, mert a fia hangját hallja, akiről éppen most gondolkozott. De Örzse aszszony sietve kelt le az ágyról és odaszólt az ablak felé: "Drága fiam, mi éppen úgy szeretünk, mint mikor elmentél. De ha már meghaltál drága fiam, maradj a temetőben, majd csak mi is odamegyünk már nemsokára. "A zörgető hangja türelmetlenebbé lesz: "Hát nem eresztenek be?” Nem haltam én meg, hanem élek. "Az öreg Lekenyei az ajtóhoz ugrott és kinyitotta. Egy sovány, beesett szemű, sokat szenvedett fiatal ember állott előttük az orosz vatával bélelt ruhában, rongyosan. Az ő fiók. A fiú anyjához szaladt, mert amikor meglátta fiát, eldőlt, mint egy korpás zsák. A fia az utolsó pillanatban kapta el a lóca éles szélénél. Az apja sirt és nevetett: "Hát csakugyan te vagy fiam? Hát nem haltál meg? Mi már érckoporsóban eltemettünk.” "Engen ugyan nem, édesapám.” Hála Istennek élek és itt vagyok. "Az apa könnyein keresztül mosolygott: "Hát fiam, téged Kolomeában hivatalosan eltemettek bajtársaid. Bodon Józsi és Palcso Károly a temetéseden ott voltak. Én pedig egy vagyonért hazahozattalak. Gyönyörű síremléket állíttattam neked.” A nevetéstől hullt a könnye. "Édesapám az egy orosz volt, akit helyettem eltemettek. Kolomeánál a lovam megbokrosodott és szekerestől egy csoport orosz közé vitt. Engem körül fogtak és felültek a szekérre. Mutatták, hogy hajtsak kelet felé, de én más irányba próbáltam hajtani. Erre a szekérbe löktek és egy orosz átvette a gyeplőt. Ruhámat lehuzatták rólam és aki hajtott, idelökte az ő bogaras, rongyos és szappant soha nem látott gúnyáját. Az utat egyszer a mieink zárótüz alá vették. A három orosz kiugrott és én is velük együtt az árokba, akin pedig a ruhám volt zavarta tovább a lovat. De nem messze ért. Telitalálatot kapott a szekér s őt is darabokra szaggatta az akna. Engem pedig elhurcoltak az oroszok a tűz szünte után. Sohasem hittem volna, hogy szegény orosz halálában eljön ide a mi falunkba, annyi könnyet, érc koporsót és márvány emléket kap. Örzse asszony magához tért és egyszerre csak honnan, honnan nem, előszedte régi erejét. Forrt a viz a fürdőnek. Az asztal tele volt minden jóval s aztán szedte le fiáról rab ruháját és hajingálta kifelé az udvarra. Akarta fürdetni fiát, mint régen. Nem tudtak eltelni fiókkal. Felszakadt a bánat zsilipje a két öreg szivén s folyt . . . folyt a sok befelé és titokban sirt könny. Derűsre, boldogra mosta a bánat szántotta öreg arcokat. Az ifjú István feje álomba kókadt. Lefektették. A petrolámpát elfujta az apja. Anyja ágya mellé ült, mint egy őrangyal. Virrasztott Szibériát járt fia első édes álma felett. Az öreg Lekenyei kiment az ólba. A lovak zabot, a tehenek szecska
