Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 9 helyett szénát és ráadásul e hajnalon külön szeretet kaptak a máskor mogorva gazdától. Érthetetlen volt előttük a rég nem látott jó koszt. Az öreg falak majd ledőltek a meglepetéstől, Uram bocsá, a gazda dúdolni kezd, mióta meg nősült, sohasem tette. A nóta helyébe csak ez jutott eszébe és újra ez buggyant ki száján: Jézus ki a sírban valál . . Fújta a húsvéti éneket, ahogy bírta, úgy érezte, hogy megfagyott szive most enged kifelé. Megitatott. Az éjtszaka leplét csak még most szakította át a hajnal. Ömlött át rajta a világosság s a kékes szürkeséget kergette kifelé a Sajó-völgyből. Már a beretkei hegyek a reggeli napsugárban fürödtek. Lekenyei elvégezte a reggeli dolgát. Odament a favágató tőkéhez és felvette a nagy fejszét a vállára s elindult a kerttető felé. Örzse asszony most tekintett ki az ablakon és elsápadt: Jaj Istenem ez az ember az örömtől megbolondult. Husvét első napján fát megy vágni. Nem mert kiáltani, nehogy felébressze a fiát. Lekenyei ment, ment és a fia gondozott sírjánál megállt. Végig néz a síron és a sirkövön. Egy mélyet sóhajt: "Uram Isten, Te nagyon jó vagy.” Aztán a fejsze fokával nagyott ütött a márvány emlékre. A márvány fájdalmasat nyög. "Hát ez az ember mosott engem könnyeivel?” A második, még rettenetesebb ütés jön. Egyet szikrázik a fejsze foka a márványon, a tompa mély hang legurul a völgybe, a faluba. A márványon egy hajszál vékony repedés volt látható. Megnedvesiti tenyerét, keményebben fogja a fejszét és üt. A márvány darabokra tört. Id. Lekenyei István a falun keresztül ment haza. Akik látták fejszével a vállán, nem merték megszólítani. Ő minden udvarra beköszönt vidáman. "Adjon Isten boldog húsvéti ünnepeket mindenkinek, mint nekem van. Kinn voltam a temetőn. Elhengeritettem a követ, a sirkövet a sírról, mert az én fiam is feltámadt. Mindenki nyögött neki valamit s ijedten húzódtak be a házba: "Szegény Lekenyei István megbolondult.” Ö pedig mosolygott magában boldogan és rejtélyesen. Másodszor szólalt meg a templomba hívogató húsvéti harangszó. Id. Lekenyei István lép ki kapuján, módosán, rátartin, mint régen. Felfelé néz a napba és mosolyog. Azután egy sovány, kedves arcú fiatal ember lép ki. Olyan ez a fiatal ember, mint az öreg Lekenyei fiatalított mása. Most jön örzse néni. Bugyborékol ajkán a szeretet. Valami láthatatlan pelyhet seper le többször a fia válláról. Édes ürügy, hogy az utcán is simogathassa fiát. Mint a csendőrök a rabot, közbeveszik fiukat. A szeretet csendőrei ők most, de ők a rabok is, rabjai szerelmetes élő fióknak. Az angyalok lekukucskálnak a földre: "Na. Mi lesz most”? A falu ámuló döbbönettel csapja össze a kezét: "Szent Isten, a fiatal Lekenyei Pista él! "Ott megy a templomba.” A nárcisok kíváncsian dugtág ki fejüket a kis kertben. Az ibolya beleremegett a tavaszba a bokor alján. A kökény parányi zöld levele szétnyílt és millió hófehér mirtusz csodálkozott le a falura onnan a domb széléről. A barkák bársonyában hanyatvetette magát a napsugár és úgy kacagott. Az imádság ereje Az utóbbi esztentőkben különösképen sok imádság hangzott el. Imádságok a harcvonalban, a fogolytáborokban, égő városokban, a menekülés bizonytalan utján. Imádságok, amelyek az egyéni szükség mély érői fakadtak, könyörgések, amelyek a másik embert karolták fel szükségében. Sokak számára lépett elő az imádság a gondolkozás rejtett világából a valóság talajára. Megtanultunk imádkozni, önmagunkon megéreztük mások imádságának az erejét. Egy finn lelkipásztor ül velem szemben. Éppen most érkezett az Egyesült Államokba egyéves tanulmányútra. Érdekes elbeszélései közül most csak egyet ragadok ki, egy kis történetet, amely az imádság erejéről tanúskodik. A nagy téli orosz-finn háború vége egy észtországi kis finn gyülekezetben talált -kezdte elbeszélését a finn lelkipásztor. A bevonuló oroszok egy szennyes, sötét tömlöc mélyére vetettek. Néhány nap múlva halálra ítéltek. A finn nemzet elnökének és követének ismételt közbenjárása semmit sem használt, a halálos ítélet elkerülhetetlennek látszott. Mégis csoda történt. A bitófára készültem és egy szép, minden kényelemmel ellátott börtönszobába vezettek. Végre fürödhettem, borotválkozhattam. Legnagyobb meglepetésemre közölték velem, hogy elhagyhatom a börtönt és haza mehetek, Finnországba. Hazaérkezésem mindenkit meglepett, magam sem érthettem sorsom csodálatos fordulását. Három hosszú évig kellett várni a magyarázatra. A német-orosz háború alatt visszamentem észtországi kis finn gyülekezetembe. Kántorom asztalán ott találtam a három esztendő alatt felgyülemlett postámat. Legfelül egy magyarnyelvű újság, a Református Híradó egy száma. Figyelmemet rögtön megragadta a vezércikk, amelyik az én nevemmel kezdődött. A cikk lényege ez volt: Jól ismert finn lelkipásztor testvérünk, aki szinte évenként meglátogatott bennünket tömlöc mélyén van. Emberileg szólva nem sok reménység van szabadulására. Csak csoda segíthet rajta. Indítsunk ima hadjáratot a börtön falai ellen és imádságunk szárnyain próbáljuk kiemelni kedves barátunkat a szomorú fogságból. Szemem a dátumra esett. Az újság kiesett kezemből, vele együtt én is térgyre rogytam. Az újságszám kibocsátásának dátuma pontosan megegyezett az én kivégeztetésen kitűzött napjával, csodálatos szabadulásom dátumával. Csoda történt, az ima erejének a csodája, a meghallgattatás csodája. Az imádság erő. Az imádság újraértékelését nem a jó könyvek, építő írások, nem is a szép prédikációk végezték el nemzedékünk életében. Maga az élet és az életnek Ura tanít bennünket imádkozni. B. I. A nap olvasztott aranyát csorgatta a kis falura. Templomba bemenőre szólt a harmadik harangszó. Husvét reggel volt. Diadalmas, szép húsvéti reggel.
