Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 NAey LA.JCS: Diadalmas liusvét Pelsőcön alul a Sajó fűzfák alá rejtőzködik. Eddig csobogó, csacsogó, rohanó patak volt, most már folyóvá komolyodik. Még egy kicsit játszik a fűzfák gyökereivel, még a fkánkolástól fehér fodros itt-ott a partja. Azután méltóságosan elindul, hogy köszöntse az előtte kitárulkozó völgyet. Ez a komolysága még itt esetlen és édes, mint a koszorús kislány első templomi bevonulása. A hegyek mindkét oldalról még egyszer közel jönnek hozzá, kigyönyörködik magukat benne s aztán áldással elbocsátják kedves gyermeküket világkörüli útjára. Itt ahol búcsúznak a gömöri hegyek a Sajótól, ott van egy kedves kis falucska. Ebben játszódott le történetünk. Lekenyei István a falu legjobbmódu gazdája volt. Vagyonát nem maga szerezte. Családja már két évszázaddal előbb a legtehetősebb volt a faluban. Nagyon vigyázott mindenik Lekenyei arra, hogy a vagyon szét ne menjen. Ezért mindig kevés volt a gyermek a családban és azután, mint a királyi házaknál szokásban volt hajdanában, úgy itt is már a bölcsőben kiválasztották az újszülött számára az élettársat. A lányokat férjhez adták, a fiukat megházasitották, mig ők édesen szenderegtek párnáikon, vagy angyalokkal hancuroztak arany mezőkön. Ha elmosolyodtak álmukban, mig felettük ment az alku, azt mondották: "Nini, nekik is tetszik az elhatározásunk.” Ez az elhatározás olyan erős volt, hogy azt csak a halál törhette fel. Az pedig nem igen szólt bele ebbe a dologba, mert imé lassan kétszáz éve megy e családi szokás. A Lekenyei családban nem hallgattak a szívre, ott a józan ész uralkodott. Ebben a családban két évszázada senki sem volt szerelmes. Ők csak egyet szerettek örökké szomjas szerelemmel: a Lekenyei-tagot, amely a jó acélos búzát termetté. Az öreg Lekenyei Istvánt is igy házasították meg Barna Erzsébettel, aki már Örzse asszony lett azóta. Nem volt semmi szerelem köztük, de tisztelték egymást. A vaskapocsnál erősebben összetartotta őket a rang, a föld, de egyetlen gyermekük is: az ifjú Lekenyei István. Ki tudja hányadik István már a családban? Erzsébet asszony nem akart több gyermeket azért, hogy fia legyen a legjobbmódu fiú Pelsőc és Tornaija közt. Gyermeküket nagyon szerették. Itt ebben a szeretetben vezették le a szivük mélyén felejtett szerelmüket. Még a szellőtől is óvták egyetlen gyermeküket. Agyon öltöztették. A gyermek szervezete elvesztette ellenálló képességét. Minél jobban féltették, annál több baja volt szegény gyermeknek. Amikor Pista a 14-ik évét elérte, tiltakozni kezdett az ellen, hogy őt agyon dédelgessék és kezdte élni a többi falusi gyerekek életét. Ettől kezdve fejlődött ki az ifjú István, olyan szép egyenessé vált, mint egy fiatal szálfa. Számára is ki volt már választva a jövendőbeli. Ám ez egyszer csődöt mondott a Lekenyei család hagyományos törvénye. Ő rá se fütyöl a kiszemelt leányra a két szülő NOVELLA. legnagyobb megbotránkozására. Gondolták a Pista szülei, hogy majd megjön az esze, ha házasodni kell. Nem szerette, ha dolgaiba beleszóltak, különösen nem bírta el, ha kényeztetni akarták. így a szülők lassan titokban gyönyörködtek benne. Az öreg Lekenyeinek furcsa módon mindig a csűrben akadt dolga, ha a fia vasárnap délután kiöltözve elindult a faluba. Örzse néninek meg mindig az első szobában akadt valami tenni valója. Csak évek múlva sült ki, hogy az apa a csűr hasadékán keresztül gyönyörködött fiában, Örzse néni pedig, amikor belépett az első szobába, akkor mindig félre lebbent a csipke függöny s onnan lesett fia után, mig ő eltűnt a kanyarban szemük elől. A kis falu csendes békességben élte életét. Reggel, mint a méhek kirepültek a faluból s tepertek, hordtak hazafelé mindent. Ha leszállt az est, a kifáradt testet a Sajó álomba ringató locsogása, a falu felé ereszkedő erdő szelíd zúgása altatta el. Ebben az időben a vén Európában a háború már több helyen véresre festette az eget. Riadtan figyelték a szülők, a hitvesek, hogy tüzcsóvája mikor kap bele kicsi magyar házak ereszébe is? Azután egyszer vörös lován véres kardjával a zord vitéz végig szaladt a Duna -Tisza közén s a Sajó-völgyön is és mindenünnen a fiatalokat követelte. Majdnem mindenik házra rászállt egy sötét madár: a bánat. A szellővel együtt a sóhaj is zugatta az eperfákat és a falu feletti rengeteget. Nap mint nap a kis őrháznál szivszakasztó bucsuzások voltak. A vonatnak sohasem volt elég az utas s mind újabbat követelt. Egyszer ifjú Lekenyei Istvánra is reákerült a sor. Örzse asszonyt úgy kellett lefejteni a fiáról. A büszke, idős Lekenyei hangosan felzokogott, amikor a fiát megcsókolta. Mindenki megrendült, amikor ez a kőszikla ember is elsírta magát. Pista próbálta vigasztalni apját: "Ne sírjon édesapám, visszajövök, visszajövök.”, de már ő is sirt. Anyját egyik asszony ölelte magához és próbálta csittitani. Aztán egy éles fütty és mind kisebb és kisebb lett a távolodó vonat. Csoltó felé még látszott a füstje és azután örökre eltűnt. Csak ennek a napnak fájó emléke maradt meg és azután Örzse asszony úgy érezte, hogy fülével valami baj történt, mert mindig annak a vonat kerekeinek csattogását hallotta, amelyik a fiát elvitte. Lekenyeiék a munkába temetkeztek. Délután a posta érkezéskor mindig otthon voltak s várták a kékszinü tábori lapot a fiuktól. Fiuk hűségesen írogatott, tudta, hogy lapja élteti öregedő szüleit. Napjaikat igy húzták az egyik délutántól a másikig. Egyszer csak nem jött posta. Várták, türelmetlenül várták. Egyik hét a másik után telt el. Egyszer a posta idején a tiszteletes ur jött sápadtan, komolyan. Látszott arcán, hogy valami borzasztó hire van. Szomorú kötelességet teljesítek Lekenyei atyámfia-kezdte a tiszteletes ur. Ön a legnagyobb áldozatot adta a hazának. Egyetlen fiát.
