Magyar Egyház, 1952 (31. évfolyam, 3. szám)
1952-03-01 / 3. szám
10 MAGYAR EGYHÁZ MUNKA UTÁN MÁRCIUSI ÁLOM Az égi országúton komor, terhesre duzzadt felhők öklözték egymást. A gomolygó tömegből vadul dördült ki az összecsapó égi titánok ágyúzása s a látóhatár ködös derengésén vészes erezéssel cikkázott át a villámokból font Isten-ostora. A dús növényzetű kis szigetet nyargaló zápor szántotta végig s a pálmafák nyögve hajladoztak a rohamozó szélvihar durva ráncigálására . . . A partot döngölő hullámok nehéz ládákat sodortak ki a letört ágakkal teleszórt fövényre . . . Egy bőrruhás férfi jött elő s az értékesnek látszó zsákmányt feszülő izmokkal görgette a védettebb partrész felé. ő volt a sziget egyetlen lakója — mint egy újkori Robinson . . . Esőverte arccal hálásan tekintett a sötétlő égboltozatra s köszönetét rebegett a nemvárt ajándékért. Később — a ládák felbontása után — nem az élelmiszert, hanem a könyveket tartalmazó csomagokban kutatott. Betűre éhes, kiváncsi arccal lapozgatott egy vastag könyvben, amelynek a cime: “Kétezerév tükrében” volt. Halkan mormolva ízlelgette itt is-ott is a mondatokat; azt se tudta, hol kezdje az olvasást, azért össze-vissza forgatta a lapokat. Egyszer csak ezekre a sorokra esett a tekintete: “. . . A Dunamedence áldott termékeny földjén élő népek mosolygó arcáról a huszadik század sátán-faj zatai letörölték a Krisztus képmását s az állati félelem és szenvedés kínjait kényszeritették a helyére. De a végtelenség Ura tüzes korbácsával végigvert a duvad-lelkü kalmárokon s az ostor mindenüvé elérő perzselése romhalmazzá változtatta a világot ... A technokrácia szellemi öndicsőitését és aranyborjú imádatát megelégelte Isten s vízözön helyett tűz lavinákat bocsátott a veszni akaró emberiségre s uj Sodornák és Gomorák felfelé szálló füstje szürke felhővel vonta be az égboltozatot ... Az ólomkalitkába zárt atóm-dzsinek kiszabadultak és megsemmisítették szabadon bocsátóikat, a Vörös Bálványt pedig a letarolt európai mezőkről hazaözönlő megvadult hordák darabokra zúzták, mert rájöttek, hogy minden csak szemfényvesztés és hazugság volt, amit adott és ígért nekik . . .” “A föld legkegyetlenebb háborúja után százmillió halott maradt a csatatereken s a világpánik által előidézett idegbajok és lelki összeroppanások valóságos őrültek házává tették az egész kontinenst.” A barlanglakó e szörnyű leírás után révedező szemekkel nézett maga elé. Dideregve bugyolálta be magát bőrrongyaiba, de azért nem tudta bezárni a könyvet. Gépiesen lapozgatott visszafelé s úgy kapott ki egy-egy részletet . . . Arca lassankint felderült . . . “Webster Dániel — olvasta — az Egyesült Államok külügyminisztere szép magyar arcú embert kalauzolt a Fehér Házba Fillmore elnök elé. Ez a körszakállas, szomorú szemű, halvány arcú férfiú egyelőre még csak egy idegen név csupán, de már puszta megjelenésével vonzotta maga közelébe az em-
