Magyar Egyház, 1948 (27. évfolyam, 2. szám)

1948-02-01 / 2. szám

2 MAGYAR EGYHÁZ / / Rudolf trónörökösről évtizedekig azt tartotta a népies hiedelem, a legenda, hogy nem halt meg. Ugyannyira, hogy egész könyvtárnyi irodalom épült fel a kérdés körül. Napjainkban a Rudolf trónörökös legendájának megismétlődését látjuk más történelmi személyiségekkel kapcsolatban. Ahol csak a legparányibb rejtély veszi egy­­egy történelmi személyiség életének végét, ott menten legendát sarjaszt a termékeny népies képzelet. Ez mindig igy volt, igy van és valószínűen mindig igy lesz. Ezen nem változtat az, hogy irnak-é róla vagy nem, tesznek-é rá célzást avagy nem. A hiedelem hiedelem marad és megtalálja a maga terjesztési módját mindaddig, amig az idő el nem koptatja, a történelem folyá­sa más hasonló hiedelmekkel nem pótolja, így van ez napjainkban Hitler esetében és igy lappang ez sokak agyában néhai Roo­sevelt elnökkel kapcsolatban. — A “Ma­gyar Egyház” decemberi számának “Szem­lélődés” cimii rovatában egy 23 soros meg­jegyzés közöltetett egy más lapban “A ne­vető Roosevelt” cim alatt megjelent cikk­sorozatra. A megjegyzés annak a véle­ménynek adott kifejezést, hogy egyelőre, amig oly sokan és olyan elevenen érzik a roosevelti külpolitika nem várt és nag) költséggel (lásd: Marshall Terv!) korri­gálni igyekezett következményeit, addig jobb az egykor hires elnöki nevetéséről hallgatni és öt magát békén hagyni a sír­jában. — A körülbelül ennyit jelentő meg­jegyzéshez zárjelben ez a mondat volt még odafüzve: “Némelyek abban is kételkednek, hogy ott van.” — Ebből a zárójeles mon­datból kerített irgalmatlanul nagyfenekü dolgot Fáy-Fisher Andor ur, a “Magyar Bányászlap”-nak egyébként kitűnő és ma­gát mi irántunk eddig ennyire még el nem lovagoló szerkesztője. Lapjának január 8-iki és február 5-iki számában nagybetűs címek alatt és hasábokon át újra nekifek­szik pársoros megjegyzésünknek, különö­sen a szerkesztőnknek, kit “egy megtévedt és durvaságot elkövető lelkészének titulál, amiért a megjegyzésnek és különösen an­nak a zárójeles egyetlen mondatnak a “Ma­gyar Egyház”-ban helyet adott. —• Lássuk most már, hogy igaz-é az a zárójeles egyetlen mondat, amely szerint némelyek abban is kételkednek, hogy néhai Roose­velt elnök a sírjában van? Idézzük rá ma­gát Fáy-Fisher urat a saját lapjából: “Aljas, gonosz és názi szimpátiára valló egyének évek óta azt az ocsmány susogó hirt terjesztik, hogy Roosevelt nem halt meg, hogy — tébolydában van, s üres ko­porsót temettek el helyette.” Zárójeles mondatunk igenis erre a hiedelemre célo­zott, de olyan nyílt és részletezett megem­lítésre, ismétlésre, tovább adásra és terjesz­tésre nem méltattuk, mint amilyen mérté­kig annak ismétlőjévé, tovább adójává, terjesztőjévé tette magát annak, ellenünk való oktalan hadakozása közben, Fáy- Fisher Andor. Lelke rajta! Elkövetését egyeztesse össze Roosevelt-hódolatával úgy, ahogy tudja! De az Isten áldja meg, ízlésben, illemben, keresztyénségben ne akarjon ő is tanítónk lenni. Egy általa is tudottan létező és brutális meztelenségében papírra vetett hiedelemnek zárójelek kö­zött, tehát nem osztását kifejező, jelentő­séget neki nem tulaj donitó megemlitéseért ne tángáljon bennünket. Ne viselkedjék úgy, mint a falvakba két hétre bekerült illem- és tánctanár, aki egyszerre maga akar lenni a megtestült illem, ízlés és fi­nomság. Némely újságosaink között úgyis eléggé elharapózott ez a szellem. Szenve­­délyszerüen örökké csak keresztyéneket akarnak kitanitani; hol ilyen, hol olyan gyűlöletes kategóriába klasszifikálni; a lenácizással még mindig szabadon és lazán élni. Elég egyetlen kikapott, felfújt, vagy félreértett mondat, hogy szedjék rólunk a keresztvizet, tépjék rólunk a jó név és tisztesség gúnyáját. Engedelmet kérünk! Egyszer a mi keresztyéni türelmünknek is lehet vége. A mi erdőnkben makkolnak és folyton minket rágnak! A világ keresz­­tyénsége, és benne szerényen mi is, már csak arányszámunknál fogva is összemér­hetetlenül több áldozatot hoztunk a náciz­mus eltörléséért, mint az Istennek bármely más hivő csoportja. Ne vagdossák hát olyan könnyen a fejünkhöz a nácizmus tépett, véres rongyát. És ha egy vagy más formában olykor-olykor kitör belőlünk némi keserűség a felett, hogy mindezért cserébe és legalább egyelőre a mi hitsor­saink, keresztyének milliói, kerültek a bar­na zsarnokságnál egy szikrányival nem istenesebb és irgalmasabb vörös zsarnok­ság alá, az ne vetessék tőlünk rossz néven. Ennyit immár nem elvárunk, hanem meg­követelünk. Mindenkitől. V. K.

Next

/
Thumbnails
Contents