Magyar Egyház, 1933 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1933-08-01 / 4. szám
10 MAGYAR EGYHÁZ beoltási kísérletek elöl elzárkózva, nyomatékosan visszatért saját magához. Őseink tudták azt, hogy mi a magyar református Sión. Tudták és védték, mindig védték azt. Védték le a legutolsó falusi templomig, s le a leglelkiszegényebb magyar református hivőig. A csak Istenében bizó ősi Sión valahogy tudta a maga dolgát ebben a parázna és gonosz világban, s csak Istenére nézve, meg is épült ékesen. Az Ur 1921-ik évében amerikai magyar református viszonylatban üléső konventi atyák dolgaiban lehetetlen meg nem látni, de bizonyosan meg kell látni, hogy ebben a “tudás”-ban hiányosságban találtatnak. A Tiffini Egyezményre elhangzott “jóváhagyjuk”-ban valami olyan történt, ami az ősi Sión életében páratlanul áll. A csak Istenre néző ősi Sion, a maga akaratából, soha nem vágta le magáról és soha nem hajította el magától testének egyetlen tagját sem. Az 1921-ik évben megtörtént ez és, amint ma már nem lehet meg nem látni, az eredmény kárhozatra való. Az Egyház életében, az egész keresztyén Anyaszentegyház életében, elvitathatatlanul megálló tény, hogy akkor, amikor az orthodoxia megbomlik, vele együtt minden megbomlik. Amellett azonban, ami a nagy határozást megtevő konventi atyákból hiányzott, lehetetlen meg nem látnunk valamit, ami, hasonlóan végzetes szerencsétlenségre, túlzottan meg volt bennük. Kategorikusan, “nemzetközi református keresztyén gondolkozásának kívánom nevezni ezt a valamit. Hogy világpolitikai vonatkozásban a nemzetközi gondolkozás mit jelent, azt Nagyméltóságod minden ma e földön élő magyar embernél jobban tudja. Elég annak leszögzése, hogy a nemzetközi gondolkozás egyházi vonatkozásban sem jelent sokkal többet, mint világpolitikai vonatkozásban. A domináló hangzat benne itt is ugyanaz, ami ott. Ezzel a domináló hangzatta! szemben azonban prófétai tanuságtevéssel halljuk a legnagyobb magyarnak a nemzetekre tett, de egyház és felekezetközösségi vonatkozásban is helyét mindig megálló kijelentését: “Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk öszsze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közt való szeretet, barátság, s a familiabeli becsület fenntartását biztositó éberség.” Lehetetlen meg nem látni ma azt, hogy nemzetközi egyházi viszonylatban, különösen magyar református Sionunkat illetőleg, végzetes tragédia az, hogy a “szeretet” és a “barátság” szavak túltengőén domináló hangok lettek a “familiabeli becsület” nagy kárára. A Párisi Paktum, a Trianont is magán viselő négyfejű vipera, Egyházak szétdarabolásáról, a Megváltó Krisztus szent testének felvagdalásáról nem tartalmaz semmi intézkedést. Ebben a Megváltó Krisztusról fennhéjjázóan tudomást nem vevő paktumban, épen istentelenségének alapvető elrendeltsége miatt, nem volt kikövetelve az, hogy ősi Sionunk, a Megváltó Krisztus szent testének egyik legékesebb tagja hány darabra vágassák fel. A felvágatás szonban meg van. S abban, hogy a felvágatás meg van, le nem vitatható tényként kell álljon minden gondolkozó magyar református ember előtt az az igazság, hogy az “atyák” tanácskozásaiban túltengőén ott tévelygett a nagyraképzelt “nemzetközi református keresztyén gondolkozás” frazeológiájának két divatos szava, a “szeretet” és a “barátság”, végzetes kárára annak a “familiabeli becsületnek”, amiről kijelentést tett legnagyobb magyarunk, gróf Széchenyi István. Köztudomású tény az, hogy a magyarországi református Egyház és az elszakított részek részesültek valamelyes segítségben nemzetközi összeköttetések révén. E segítség azonban, most már világosan látható, csak morzsája annak aminek lennie kellett volna abban az esetben, ha az elképzelt “nemzetközi református keresztyén gondolkozás” valóságban is az lett volna, aminek elképzeltetett. Ha a rózsás beigéréseket a beszolgáltatásokkal összehasonlítjuk, az eredmény megsemmisítő ítélet. Hiszem vallom és hirdetem, hogy a segítésnek e terén, ha erre neki alkalom engedtetett volna, az amerikai magyar reformátusság és a vele rokonszenvező hűséges amerikai magyarság, a segítésnek sokkal nagyobb mértékével tudott volna az ősi Sión felemelésére sietni. A tiffini egyezményes oldalról gyászosan megkinzott Baltazár akció fényes eredménye perdöntő bizonyíték ennél a pontnál. A világháborút követő összeomlás tizenötödik évében lehetetlen napirendre térni e súlyosan aggasztó tünetek felett, s a magyar feltámadást váró és ezért áldozatos cselekvésre is kész lelkek meg kell találják a jobb utat, amely csalóka álmokkal való kecsegtetés helyett a nagy rengetegből valóságban kivezet. A magyar nemzet sok, a mostanihoz hasonló, sőt megpróbáltatásokban gazdagabb viszontagságon esett átt. A meggondolhatatatlan isteni gondviselés mindig
