Magyar Egyház, 1932 (11. évfolyam, 5-12. szám)
1932-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Ki a jó amerikai? Az idők nehezebbre fordultával megint megszaporodott azoknak a jámbor lelkeknek száma, akik egyik-másik hívünket azzal próbálják elrémiteni a független Egyháztól, hogy — igy meg úgy — “ti nem tartoztok amerikai felekezethez, hát mi lesz most veletek, mikor innen mindenkit hazazsuppolnak, aki nem jó amerikai?” Olyan persze már nem igen akad a mi híveink között, aki ezektől a “zöld” beszédektől megijedne, olyan azonban akadhat a propagandisták között, aki a maga tájékozatlanságában talán maga is elhiszi, amit igen jól ismert oldalról elültettek a fülébe. Ezek számára Írjuk tehát, újra meg újra, hogy -a Független Amerikai Magyar Református Egyház, nemcsak hogy “amerikai” egyháztest, de a maga nemében, magyar oldalról az egyetlen, melyet ilyennek az állam hivatalosan is elismert. Ami pedig a “jó amerikaiasságot” illeti, arról csak annyit, hogy különösen ezekben a nehéz időkben a legjobb amerikai magyar kétségkívül az, aki legalább egyházi életében nem várja angol nyelvű amerikai testvérektől azt, hogy a sült galambot a szájába röpítsék, hanem — ha szűkösen és szegényesen is, de — a maga hitéből és a maga áldozatkészségéből tartja fenn legszentebb örökségét: apái hitét és egyházát. A Független Egyház pedig ezt teszi. Ebben a tekintetben tehát protestáns testvérei között, minden bizonynyal a legjobb és legigazabb amerikai. (—y.) Az öntudatosság alapja. Mostanában mindenütt sok szó esik annak a szükségességéről, hogy híveinket öntudatos magyar református keresztyénekké kell nevelni, hogy az emberi vélekedések forgatagában híven és rendíthetetlenül megállhassanak abban a hitben, amely egykor a szenteknek és atyáinknak adatott. Sokkal kevesebbet hallottunk és olvastunk azonban arról, hogy hogyan érhetjük el az öntudatosságra való nevelést. A “Lelkészegyesület” c. hazai egyházi lap 38-ik számában végül egy gyakorló lelkipásztor egyszerűen és szerényen fején találta a szöget, amikor ezt irta: “Az öntudatosság alapja: a dogmatikai jártasság.” Ezért történt az, hogy a független Egyház a törvénykönyvébe iktatta a dogmatikai állását meghatározó Második Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét. Ezért igyekszik is ez az Egyház a két ősi hitvallásnak egyházi tanításában és igehirdetésében való mentül alaposabb érvényesítésére. És, ha nem vádoltatnánk szerénytelenséggel, elárulnánk, hogy e sorok szerény rovóját is épen az öntudatosságra törekvő gyakorló lelkipásztori munka kényszeritette a Lélek kényszerítésével a dogmatika tanulmányozására. “Az öntudatosság alapja: a dogmatikai jártasság.” Az öntudatos gyakorlati munka legbiztosabb jele a dogmatika iránti őszinte érdeklődés. Hála Istennek, hogy ez az érdeklődés mind szélesebb körben nyilvánul meg. (Dr. V. K.) Amint ti itt és most, úgy én ott és akkor. “Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” (Máté 10:32-33.) * * * * Amire szükség van. “Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéreteket.” (Zsid. 10:36.) magyar mosolygás KOMMUNIZMUS. Két magyar politizál a kapu előtti lócán. Fiatalember mind a kettő. Azt mondja az egyik: — Az ördög tudja, cimbora, azért ezeknek a kommunistáknak mégis igazuk van. Azt mondja a másik: — Miért, te? — Hogy azt mondják, akinek sok van, az adjon annak, akinek nincs. így volna ez jól, cimbora. — Értem. Hát ha itt kommunizmus volna, aztán hozzád menne valaki, hogy a négy lovadból adjál oda neki kettőt, odaadnád? — Oda én, szívesen. — Hát ha száz hold földből kérne ötvenet, azt is odaadnád? — Abban percben, ahogy kéri. Szívesen. Csóválja a fejét a másik: — Hátha azt mondaná, hogy a feleségedhez is jussa van? Mit mondanál neki? — Hát hogyha jussa van, jussa van. — Ejha, nagy kommunista vagy te, pajtás. — Az én, pajtás! — Hátha valaki a két malacod közül kérné az egyiket, azt is odaadnád? Azt mondja erre az egyik: — Azt már nem. — Nem? — Nem. — Hátha nagyon szépen kérné? — Akkor sem. — Hátha el akarná venni? — Erővel? — Erővel. — Adnék neki két olyan pofont, hogy menten elmenne a kedve a kommunizálástól. Azt mondja a másik: — Nem értem én ezt, cimbora. Szívesen adnál a négy lovadból kettőt, a két tehenedből is adnál egyet, száz hold földből is adnál ötvenet, a feleségedet is hagynád kommunizálni, de a két malacból már nem adnál egyet se. Miért? Mire felel az egyik: — Azért, cimbora, mert se lovam nincs, se tehenem nincs, se földem nincs, se feleségem nincs. De két malacom, az van. Ha ahhoz hozzá mer nyúlni valaki, úgy leütöm, hogy hóttan fordul a másik oldalára. LEMONDOK. — Levél a szerkesztőhöz. — Kedves Szerkesztő Uram! Igen fontos mondanivalóm van. Mielőtt azonban a tárgyra térnék, tessék elolvasni az itt következőket: “Nyilvánosan becsánatot kell kérnem. A három szobrot elvittük a festőhöz, csak egyedül Szent Antal maradt itthon. Aztán jön egy jólelkü néniké s azt mondja: Ugyan szép barát a Father. Saját rendtársát, rendjének dicsőségét, büszkeségét betolja az oltár háta mögé s még csak arra sem méltatja, hogy csuháját kikeféltesse. No, mondhatom, szépen kinézünk. Hát nekem se kellett még egyszer e dolgot mondani, siettem és Szent Antal szobra is a mester keze alá került. Hanem azt szeretném
