Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-02-01 / 2. szám
1 MAGYAR EGYHÁZ SZABÓ LÁSZLÓ: SZÁMADÁSOM Én számadásra büszkén állok, Mint harc után hős dalia, Nálam, bár eltaszit hazátok, Nem volt önzetlenebb fia. Ha bimbó itt virágba feslett, Nálam nélkül nem eshetett meg. Mikor először megjelentem, Nekem feszült itt száz agyar, Nem ingadoztam szent hitemben, Kivertem, mint kuruc magyar. Csak az látott itt győzedelmet, Kinek tornyán lobogóm lengett. Mily szánalmas volt itt a Múzsa, Játszta a kétarcú rabot, Én voltam, ki fejére húzta A darutollas kalapot. Fellángolt szive zengve, bátran Az ős haza imádatában. Kiélni itt sok sanda vágyott A nagy, tömör, munkás erőt Erőm sok titkot szerte vágott S minden gonosz terv romba dőlt. Neveztek a sebzett pribékek: Gonosz magyarság szellemének. Álköntösben közénk hajózott Szabad jelszó: jog, föld, kenyér! Kalappal jártak a kalózok, Tallérnak szűk volt a tenyér. Magyar népemet sírva ráztam: Ezek miatt leszesz hazátlan. Ömlött a vér ... Aztán a vészben Minden remény elköltözött, Uj zűrzavarban harcra készen Gázoltam a vörös dögöt. Mig sok sebem mostam, kötöztem, Csak pár vitéz állott mögöttem. Azt, hogy leikével átölelte Honát e nép s adott özönt S feljajdult a szétdult rögökre: Nagyobb részben nekem köszönd. Szolgálatát biztosra várhadd, Ha a szent bosszúd órája támad. Szétnézek a pogány világban, Nyert-é hazám vérben vigaszt? Emelt fővel, nyílt szívvel, bátran Csak én mertem szeretni azt. Magyarságom sohse volt szégyen, De napfényes, dal-édes érdem. Ha majd lezárom számadásom, Csak koldustarisznyát hagyok, De mig hazámat meg nem látom Dicsfényben, tán meg nem halok. Boldog leszek, ha majd elértem, Hogy ott ömlött el büszke vérem. — 12 —
