Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ rulva. Ez ördögi támadások és kisértések ellenében a mai idők kiváltképen alkalmasok bizonyságot tenni arról, hogy a mi istenszeretetünk nem jó vagy rósz gazdasági viszonyok függvénye, hanem életünk, lényünk, emberiségünk szerves, valóságos, éltető tulajdona, amitől sem éhség, sem szomjúság, sem nélkülözések, sem magasság, sem mélység, sem jelenvalók, sem következők meg nem foszthatnak. Próba alá vettetett egyházszeretetünk is. Most válik el, hogy mennyire értékeljük az Egyházat. Jó idők anyagi bőségének és feleslegének a morzsáira tartjuk-é csak érdemesnek, vagy pedig nehéz idők szűkös keresetének a vele való megosztására is. Ilyenkor válik el, milyen hatással van egyházszeretetünkre az, hogy Krisztus a vérét adta az Egyházért, hogy megszentelje azt. Ilyenkor tűnik ki, hogy mennyire érezzük édesanyánknak az Anyaszentegyházat, amikor áldozatba, megerőltetésbe kerül segitése és támogatása. Elkerülhetetlen, egyenes próba alá vettetett emberszeretetünk is. Meg tudjuk-é látni a jobb időkben talán felénk sem néző, de most talán nélkülöző hittestvéreinkben, vagy az ajtónk előtt levett kalappal megálló idegenben az embert, akinek megbocsátásra, megértésre és segedelemre van szüksége? Tudunk-é jobban öszszemelegedni, egymásra és Istenre utaltságunknak tudatára jutni? Tudunk-é özvegyet, árvát, nyomorultat igazán megszánni? Mindezek felől megpróbáltatunk. Fénylik, ragyog és tündöklik a megpróbáltatás alá vettetett emberiség fölött az örök isteni törvény: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szivedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint magadat.” És láthatatlan szemek nézik és figyelik, hogy állunk meg e törvények mellett a nehéz időkben is. Ugy-e megállunk? Híven és igazán. Alázatosan, de tántorithatatlanul. Hogy a nehéz idők elmúltával nyugodtan nézhessünk egymás szemébe, az Anyaszentegyház szemébe és bizodalmunk legyen az Itélőhöz. Hazulról jött szomorú hir. Egyik ó-hazai lapban olvastam a következő hirecskét: Nagykőrösön a református egyház kebelében 1930-ban született 348 gyermek, meghalt 140 férfi, 150 nő, öszszesen 290. Úrvacsorával élt: 1144 férfi, 1218 nő, összesen 2362. Megtörültem a szememet, hogy nem káprázik-e? Azt gondoltam először, hogy elnéztem a számokat s itt 23620-ról van szó. Pedig nem. Annyi az csak: 2362. Egy 17781 lelkes gyülekezetben (Kálvinista Szemle Almanachja 1928-ban ennyinek mutatja a gyülekezet létszámát) 2362-en vettékcsak magukhoz az Ur teste és vérének jegyeit!? Csak ennyien hódoltak meg a szivükben is, nemcsak a templomba járásukban, az ő hitök Fejedelme előtt? Hiszen itt Amerikában, pl. ebben a gyülekezetben, ahol ez a hir ilyen megdöbbentő hatást gyakorolt, az elmúlt évben 1053-an éltek a szent vacsorával. Pedig itt csak 750 a lélek szám, tehát kevesebb még annál is amennyivel 17 ezernél több a körösi. Megkérdeztem az itteni szomszéd-gyülekezet urvacsorai létszámát az 1930-ik esztendőben. Ott a gyülekezet létszámát hivatalosan 1000 léleknek mondják s az urvacsorázók létszáma 1930-ban 3009 volt. Az az ott minden lélek háromszor élt úrvacsorával, mig Kőrösön minden hetedik lélekre esik egy urvacsorázás. Pedig Amerikában az Úrvacsorával össze van kötve az adakozás szent kötelessége is. Legalább egy dollárt mindenki ad “Isten dicsőségére”, aki a szent asztalhoz járul. És mégis, vagy talán épen ezért pl. a nagy ünnepeken a gyülekezet fele megy el a Krisztus terített asztalához. Mit is cselekednék Kőrös, ha 8890 lélek menne kérni az Ur áldozatának jegyeit, talán már a ránk következő husvétkor? Nem, 9 —
