Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ Hanem ezt a becsületes eladót még valamivel megembereli, ha valaha találkoznak.. . Aztán a tehént inustrálgatta, amint hajtogatta. Szerette a járását, fejtartását, a szép villás szarvát. Szép is volt no, úgy ment, mint egy kapitány s a szőre is fénylett, mint a bársony. Ennek bizonyosan megörül a papné; szeretni fogja, kevesebbet zsimbelődik s csendesség lesz a háznál... Később utitársak is kerültek; bomlott a vásár s többen utolérték. Egymás marháit limitálták, az árakat találgatták; a papét mindenki dicsérte s nem is drágálta senki. A seprődi fogadóban áldomást vett, azután hát még jobban dicsérték, csak Minyabá’ sunyitott néha, aki a juhokkal is megtette volt az öreget. A tehén pedig mendegélt a többi között, az irányt tartotta s jobbadán elöljárt, csak akkor maradt el, ha az ut árkában kaszálatlan sarjut kapott; okvetlen jól akart lakni, mert úgy falta, mintha tegnap sem evett volna. — No étkos fajta — mondja egyik székely. — Nem lesz madárhusu — sunyit Minyabá. — Ha eszik, tejet is ad, mert a tarisznyája is jól áll — hangzott az általános vélemény. Ilyenforma beszélgetés közt jócskán haladtak, alig melegedtek bele, már otthon is voltak. János az udvarról meglátja, hogy a pap tehenet hajt, szaporán nyitja a kaput, az uj tehén pedig, mintha érezné, hogy neki nyitják, ügyesen befordul. No, húz a házhoz — gondolja a pap — s aztán ő is bemegy, hogy a papnénak elmondja a vásár sorát: — Nyolcvanhét pengő, de hetet már az megér, hogy a kapun magától jött be, igy csak nyolcvan a számos... — Hát a Bojtos helyére milyen akkurátosan oda állott?! — kiáltja János az udvarról — mert a beszédet ő is füleli. — A már tizenöt pengőt futva megér — örvendez a pap — igy csak annyiban van, mint az a rusnya Bojtos; de már járásra, nézésre, erkölcsre kettőt ér olyant, mert é’ se nem döfős, se nem rugós. János még napvilág clkurálja, megitatja; a papné is oda lopja a marok lisztet neki s aztán fejegeti... Jól adja, szinte csordultig már a sajtár. — No anyjok, van-e még panaszod? — kérdi a pap az istálló ajtóból. — Olyan tehén, mint a bazsarózsa! A papné éppen felelni akar, de csak megszöki magát a jámbor tehén s úgy kirúgja kezéből a tele sajtárt, hogy megkondul a falon s a papné megfürdik a habos tejben. De elé a cseberrudat s úgy ellátja a jámbor állatot, hogy a csontja is ropog. — Anyjok, anyjok... az uj tehén...! — Ez?! Ez a rusnya Bojtos...?! Jó vásárt csináltál mondhatom . . . ! De mit csináljon, aki az eszét megissza s amit egyik nap elad, másnap jó drágán megveszi...?! Mondott egyebet is eleget s csak az ige tartotta, hogy a cseberrudat megúszta az öreg... Pedig, hogy részeg lett volna, az ellensége se mondhatja; életében sem esett meg vele . . . Hanem az uj tehén csakugyan a Bojtos volt... Minyabá még a seprődi fogadónál megismerte, de csak sunyitott a huncut s még örült, hogy a papot más is megtette. Zsombok Zoltán: MOSOLYGÓ PÉTER NÓTÁI. . Akár hiszitek, akár nem: tavaly lenn jártam a Küküllő mellett és egy tarisznyára való kincset hoztam Mosolygó Péter portájáról. Hanem ezek a drágaságok nem fényes kalárisok és csengő aranyak voltak, hanem pattogó nóták és döngicsélő szavak Mosolygó Péter szájából. A hegyek alján magyarok szűrték a szőlő levét, nagy dévajkodás között. Olykor a vakpuska is elsült a nagy vigadozásban. Folyt a must és a nóta, alig vettek észre engem, az uj jövevényt. Amikor a szekerem megállt, mégis csak kiváltak néhányan. — Nini, vendéget küldött az Isten! Szól egy nagybajuszu is: Portól fejér, mint a vatta; Messziről jött az ebadta! Hiszen sértésnek is vettem volna a cifra verset, ha nem ösmertem volna fel a rimkedvelő Péter bácsit. Nagy bajusza volt neki, nem hiába mutatkozott be imigyen: Mosolygó a nevem s Péter, Bajszom harminc centiméter. Valóságban nem volt harminc centi a bajsza, ezt csak “taktus”-ból mondta, mivelhogy a “húsz” szó igen rövid volna. 37 —
