Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1931-11-01 / 11. szám

MAGYAR EGYHÁZ SEBESTYÉN ENDRE: MÉG EGYSZER A LAPOKRÓL Az amerikai magyar lapokról többször irtunk már a “Magyar Egyháziban. A sajtó igen nagy fontosságú közéleti té­nyező s igy annak jellege, állapota és sorsa az Egyházra nem lehet közömbös. Az amerikai magyarság nagyon szegényes szövetű életében különös jelentőséget nyer az a kérdés, hogy a sajtó hogy végzi dol­gát és milyen állapotban van. Nem régiben egy régi amerikás “új­ságos” tollából egy “Omladoznak a végvá­rak” cimü irás látott napvilágot egyik new yorki lapban. Az iró, amint az írásának már a cime is elárulja, az amerikai ma­gyar lapokat magyar végváraknak tekinti s e végvárakat omladozni látja. írásának mindjárt az elején aztán úgy ír az ame­rikai magyar lapokról, mint “az amerikai magyar végvárakéról s hogy semmi két­ségünk se legyen afelől, hogy mit ért ez alatt, a következő magyarázatot adja: “Nem az amerikai magyar templo­mok és az amerikai magyar egyesü­letek, nem kérem, azok sohasem vol­tak magyar végvárak, csak magyar lobogót használó intézmények, hanem az amerikai magyar újságok. A temp­lom, legyen az magyar, tót, orosz, vagy amerikai, elsősorban felekezeti intézmény és csak azután van nem­zetiségi jellege. Aki azt mondja az amerikai földön álló templomra, hogy az magyar templom, az vagy álmo­dozik, vagy tudva valótlant állít. A méltóságos amerikai püspök ur, az ir (ájris) családból származó püspök ur keményen mondja: A templom az enyém. Az iskola az enyém. A temető az enyém. És ha ti, magyarok, nem viselkedtek úgy, ahogy azt én kívá­nom, ha nem tetszik nektek a magya­rul is beszélő pap, akit én adtam nek­tek, akkor majd küldök nektek ame­rikai káplánt vagy plébánost, aki az­tán majd ráncba szed benneteket.” Az iró, miután az amerikai magyar egyházak sorsát igy nagy röviden elin­tézte, tovább megy és a következő ta­nítást adja a sajtóról: “Az egyetlen magyar végvár, a­­melynek minden köve tiszta magyar volt, mert más nem is lehetett, a magyar sajtó volt. A sokat szidott, a lenézett magyar sajtó az egyetlen ki­zárólagosan magyar intézmény Ame­rikában, amely görcsösen védte a ma­gyar nyelvet, a magyar erkölcsöket, szokásokat, hagyományokat, mert hi­szen saját létele azok megőrzésétől függött. A sajtó volt az egyetlen, a­­mely önvédelmi harcot folytatott a magyarság érdekében Amerika földjén és amelyet joggal illetett meg a ma­gyar végvár dicsősége.” Még álmunkban sem mertük volna feltételezni azt, hogy akad újságíró ember magyar Amerikában aki képes arra, hogy ilyen tökéletesen képtelen mondatokat le tudna írni. Ez a glóriás kép az amerikai magyar sajtóról valóban szokatlan, de az­tán magára az amerikai magyar sajtóra valóban jellemző. Menjünk azonban to­vább. Az iró e nagy képzelő tehetségre valló glóriázás után bejelenti, hogy jön az ózönviz, mert: “Eszünket, lelkünk erejét, pénzün­ket, üzleti becsületünket feláldoztuk az amerikai magyar sajtó fenntartása ér­dekében. Mi a kötél végére értünk s most már a magyarságon múlik, hogy mentse meg végvárait.” Ha pe­dig az amerikai magyarság elmulasz­taná e mentő feladat teljesitését, ak­kor az amerikai magyarságnak vége van. Az író határozottan állítja ugyan­is magáról és újságíró társairól azt, hogy: “Mert ha elmúlunk mi, akkor elmúlik az egész amerikai magyar­ság is.” A magyar azt szokta mondani a poli­tikára, hogy úri huncutság. Nagy kár hogy valami gyors észjárású magyar nem talált ki valami hasonló árnyalatú jellemzést az újságírásra, mert épen most a tárgyalás alatti írás boncolgatásánál és méltatásá­nál nagy hasznát tudnók venni. Itt ugyan­is jókora adag huncutsággal állunk szem­ben. Jobb jellemzés hijján nevezhetjük “sajtos” huncutságnak.

Next

/
Thumbnails
Contents