Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)

1931-10-01 / 10. szám

MAGYAR EGYHÁZ egyháztól. Olyat, amelyik mindenki mást kizárna és kiátkozna a hazai egyház szi­véből. Nem is annyira .1 szeretet látszott fontosnak lenni, hanem ellentétes egyházi csoport tönkretételét célzó hóhéri szerep. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a hazai egyház ilyesmire nem vállalkozott. Az anya mindig anya minden gyermekével szemben és saját gyermekei meggyilkolására, meg­­átkozására, halálra keseritésére, megszé­­gyenitésére nem vállalkozhatik. Anyai ter­mészetének középponti vonásában sérti m'eg az, aki ilyesmit vár tőle. a legcsekélyebb mértékben is. Aztán a hazai egyház is egy szuverén, önkormányzó testület. Sen­ki sem diktálhatja oda neki, hogy kit sze­ressen, mért szeressen, hogyan szeressen, mikor szeressen, mennyit szeressen. Sen­ki sem ültetheti magát a földgolyóbis egyik oldaláról sem hivatalos hatóságai tetejébe és nem diktálhat és nem ítélhet felette, nem tehet szemrehányásokat és nem na­gyon érzékenykedhet. Münd ezek a ta­pintatlanságok pedig igen nagy mértékben elkövettettek bizonyos oldalról a hazai egyházzal szemben és nem csoda, ha e­­zeknek tapasztalására közeledés helyett még inkább tartózkodás lett a hazai egy­ház álláspontja. Számolnunk kell tehát azzal, akármelyik egyháztestben legyünk is, hogy a hazai egyház érdeklődése és ro­­konszenve sohasem lesz egyoldalú és so­hasem lesz tőlünk, amerikai magyar re­formátusoktól diktálható. Mindig általános és a lehetőségig mindenkit felölelni igyek­vő lesz az. Elhisszük, hogy a szélsőségesek, a tü­relmetlenek, a vérmesek szemében nem volt valami rokonszenves a hazai egyház­nak ez a magatartása. De viszont állitjuk, hogy gondviselésszerünek bizonyulhat még az amerikai magyarság számára. Ez a ma­gatartás megőrizte a hazai egyházat at­tól, hogy bármelyik párthoz is odakösse magát és először a másik félnél, azután az egész vonalon elveszítse minden rokon­­szenvét, minden tekintélyét. Mig most mi­kor már minden tekintély ledöntetett, mi­kor már senki sem jó, senki sem meg­bízható, senki sem ellenség nélkül való, akkor még mindig ott áll a szent édes­anya, akkor még mindig ott van a hazai egyház, a mi számunkra az igazi és nem az örökbefogadó vagy mostoha anya, csor­bítatlan tekintéllyel, mocsoktalan tisztes­séggel. Rágondolva még mindig remény­kedünk, rátekintve még mindig bízunk az amerikai magyar reformátusság egysége­sebb, boldogabb jövendőjében. Csak hogy a hazai egyház számára nekünk, amerikai magyar reformátusoknak kellene könnyebbé, sőt mi több, lehetővé tenni azt, hogy édesanyái ösztöneinek megsértése és bárkivel szembeni megtaga­dása nélkül mindnyájunkat magához ölel­hessen és egymás keblére vezessen. Mi­helyt mi magunk között egy közös plat­formra jutunk, azonnal kész a hazai egy­ház áldása és azonnal melegen fog sugá­rozni szerető lelke. Semmivel sem tud­nánk nagyobb boldogságot szerezni neki, mint ezzel. Hiszen már is érdeklődik. Már is fokozottabban gondol a földön elszórt gyermekeire. A zsinat legutóbb ülése az egyház közalapjának bizonyos percentjét határozta odaáldozandónak azok lelki javáért és ennek helyességét és szükségességét nyilatkoztatta ki kétezer magyar református presbyternek most nyáron Debreczenben tartott gyűlése is. “Lelki munkást és fegyverzetet, szivet és szeretetet ad az Országos Presbiteri Szövetség” — mondja az ünnepélyes nyilatkozat. A lélek tehát kezd telje­sen kész lenni odahaza a legbensősége­sebb és a legvalóságosabb lelki kapcsolat­ra, sőt a szervezeti kapcsolat gondolatá­nak a felvetéséig is elment már ez a felébredő nagy készség. Akármire gondoljon, akárhogyan szól­jon is az óhazai egyház, az bizonyos, hogy a helyzet kulcsa a mi kezünkben, ame­rikai magyar reformátusok kezében van. Nálunk nélkül és ko-operálásunk nélkül nem hogy a hazai egyház nem tehet sem­mit értünk és velünk, de a földnek és

Next

/
Thumbnails
Contents