Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-07-01 / 7. szám
MAGYAR EGYHÁZ kozott. Talán a mesén gondolkozott, amire nagyon vigyázni kell, mert egy ilyen amerikai unoka biztosan nagyon sokat kérdez. Holnap korán reggel térdére ülteti majd az unokáját és mesélni fog neki. Egyszer volt, hol nem volt... igen, igy jó lesz. Senki sem figyelt most az öreg emberre, csak valahogyan egy percnyi csönd támadt és akkor az öreg ember gyorsan megszólalt: — Majd mesélni fogok a kis unokámnak ... Zavart, kelletlen hallgatás támadt. Piszmogva ették a húst, az öreg ember hallotta gyors, izgatott lélegzésüket. Akkor a felesége hirtelenül másra fordította a beszédet. Furcsán, idegenszerüen beszélt a lánya magyarul. De őrá miért nem figyelnek, azért mert vak, ő még mesélhet az unokájának. A villát letette maga elé az abroszra és hangosan ellentmondást nem türöen megszólalt. — Én nem láthatom őt, de azért én majd mesélni fogok neki. Már ki is gondoltam egy szép mesét. Holnap majd elmondom neki. Mi az? Miért hallgattak el egyszerre megint ilyen hirtelenül, miért babrálnak az asztalon ? De a lánya most megszólal furcsa, akadozó, idegen, szinte büntudatos hangon. — Apám___majd___majd holnap együtt elmennek sétálni.... — Én nem mehetek vele sétálni, én mesélni akarok neki makacskodott az öreg ember. — Ő....Ő nem érti a mesét. — Miért ne értené a mesét? Különben is esik az eső, sok autó jár az utcán, nem, én nem mehetek sétálni. A mesét minden kisgyerek megérti — mondta szigorúan az öreg ember. A lánya elhallgatott. Zavarodott, furcsa csönd van most a szobában. Az öreg ember elvörösödve ült az asztal mellett és gyűlt, torlódott benne a makacs harag. Mintha kuncognának. Kinevetik őt. Öklével az asztalra csapott. — Hallgassatok. Mit nevettek? Nem láthatom őt, majd mesélni fogok neki, ő majd meg fogja érteni. Bízzátok csak énrám. Most hallgatnak. Valaki tétován végigsimit az öreg ember kezén. A lánya nagyot sóhajt és fátyolozott hangon, csöndesen kimondja. — Nem nevettünk, apám. De ő ... ő nem tud magyarul. Ő nem érti, amit apám mesélne neki, mert nem tud magyarul. — Nem tud magyarul? Hát hogyan tud? — Teddy csak angolul tud. — Angolul — bólintott furcsán és hirtelenül az öreg ember és mintha egyszerre elszégyelte volna magát — csak angolul tud. Teddy. Az a neve. Jó név, amerikai név. És csak angolul tud. Kinos, zavart csöndben ültek az asztalnál és morzsolgatták a mézes süteményt. Alattomban, lesütött szemmel ettek és bujkáló, zavarodott pillantással néztek néha a vak ember felé. Az öreg ember az asztalfőn ült, arca bizonytalan és kiismerhetetlen volt, a vakok arca néha nagyon bizonytalan. A házisapka félrecsuszva ült a fején, szakálla mögött hangtalanul mozogtak ajkai. — Nem fog hát mesélni az unokájának, akit Teddynek hívnak? Teddy az magyarul Tivadar. De ő amerikai kisfiú, ő Teddy és nem Tivadar, ő csak amerikaiul tud és nem érti a magyar mesét. Aki amerikai, annak nem lehet mesélni aranyszőrü bárányról kurtafarku malacról. Nem is láthatja az unokáját, nem is érti, amit mond. Aranyszőrü bárány. Kurtafarku malac. Hm. Kár. A vacsorát szótlanul befejezték, a cseléd megvetette az ágyakat, jóéjszakát kívántak csöndben egymásnak. Az öreg ember még megkérdezte a lányát, hogy mondják angolul: jóéjszakát. — Good night. — Bólintva mondta vissza az — 14 —
