Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-07-01 / 7. szám
MAGYAR EGYHÁZ öreg ember: gudnájt. — Aztán lefeküdtek. Az öreg asszony éjfél felé valami motoszkálásra ébredt. A nesz a divány felől jött, ahol a kisfiú aludt. Az öreg asszony félig felült az ágyban és arrafelé nézett a sötétben, ahonnan a neszt, a suttogást hallotta. A díványon csöndesen aludt a kisfiú. A vak öregember a divány szélén ült. A sarki lámpa fénye épen bojtos hálósipkájára hullott. — Mit csinál az öreg? — gondolta az asszony és csöndben várt. Az öreg ember egészen az unokája fölé hajolt és az éjszakai csöndben az öregasszony tisztán kivehetett pár szót a suttogásból. — ...hát Teddy... egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarku malac túr, volt egyszer egy gyönyörű szép aranyszőrű bárány ... Odakünn csöndesen permetezett az eső, a kisgyerek aludt, a vak ember ült a divány szélén és mesélt s az öreg asszony óvatos csöndben fájó szívvel hallgatta a mesét. Akkor az asszony egy vigyázatlan mozdulatot tehetett a sötétben, az ember hirtelen fölegyenesedett és öreg, tettenért, vak bűnös csöndesen botorkálva visszaindult az ágya felé. Az öregasszony csöndesen, lélegzetvisszafojtva feküdt párnáin és úgy tett, mintha nagyon mélyen aludna. Az öreg ember gyanakodva fülelt egy darabig. Az eső vigasztalanul verte az ablakot, elkésett villamos csöngetett valahol. Csönd és sötétség. A vak öreg ember, őszi éjjel, magányosan, fülérehuzta a takarót és csöndesen álombasirta magát. “Annyi szépség van Magyarországon és Budapest közvetlen környékén, hogy nagyon nehéz megmondani, mi teszi a legnagyobb benyomást.” — (Lord Rothermere.) TARNÓCZY ÁRPÁD VERSES KÖNYVÉBŐL: MAGYAR VERS Szép utazni rojtos, gyors felhőn és sirni régi dalokat, ha ezerágu vággyal kerget a forró nyári alkonyat. Repülj, Felhőm, te se vagy busább, mint messzirevert jómagam. Boldogtalan egy szegény bojtár, kinek szivében nóta van. Valahol egyszer süvegemről a gyöngybokréta elveszett s azóta járom a világot és más bokrétát keresek. De ez se pászol, az se pászol. Ma is sivár a süvegem. És szádunk, szádunk, mindig szádunk, hátha a régit meglelem. Ha megtaláljuk, meg is váltjuk, ha nem találjuk, meghalunk. De könnyeinkkel egyszer mégis magyar mezőkre szakadunk.
