Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-07-01 / 7. szám
MAGYAR EGYHÁZ lát. A vak nagyapák azonban nem mehetnek egyedül sétálni az unokájukkal. Azokat vezetni kell. Most künn esik az eső. Ő már nem mehet sétálni az unokájával. Kár. A pipája rég kialudt. Nem is Ízlik a pipa. Kicsit keserű a szájaize. Egészen csöndesen lélegzik és hallgatja a falióra tiktakolását. — Nagypapa — fogja mondani vékony gyerekhangon — te sohasem nézel rám. — Meg kell majd magyarázni, hogy ő vak és nem lát. Semmit sem lát. Az unokáját sem látja. Kár. Nagy kár. Öregember érje be azzal, ami van. Majd a térdére ülteti az unokáját, megsimogatja és beszél vele. Igen, persze majd mesélni fog neki. Hogy is van .az a mese a kurtafarku malacról? Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhétországon is túl, de még az Óperenciás tengeren is túl... Hm. Vigyázni kell. Nagyon vigyázni. Egy ilyen amerikai kisfiú sokmindent kérdez majd biztosan. Nehogy belezavarodjon a mesébe. Nagy szégyen lenne. Most csöngettek. Jönnek már. A cseléd abbahagyta a dudolást. Itt vannak. Feláll a székből és az ajtóhoz botorkál. Áll az ajtó előtt és vár. Fejében kereng-borong a mese a kurtafarku malacról, tündérekről, hamubasült pogácsáról és a legkisebbik királyfiról. Nyílik az ajtó. Az öregember megmozdítja karjait. Bejönnek. Idegen, erős illat jön a szobába. — Apám — mondja a lanya és a mellére borult. Az öreg ember óvatosan magához öleli lányát. Itt van most a mellén a lánya. Hallgatnak. — Megnőttél, Ilonka — mondja az öreg ember — amerikai asszony lettél. Csönd van. A lánya görcsösen öleli őt. A házisapka félrecsuszik fején. Csönd van. Miért nem beszél a lánya? S az ujjai tapogatódzva megindulnak a lánya arca felé. Drága, puha arc. Az öreg ember vak szemében rejtelmes, titokzatos kép alakul. Most látja a lányát. De miért nedves a lánya arca, hiszen a lánya sir, miért sir a lánya ? — Miért sírsz, Ilonka? — kérdezi csöndesen és végigsimit a lánya haján. A lánya most lehajtotta fejét és nem válaszol; miért nem válaszol? — Ne sírj, Ilonka — mondja halkan az öreg ember. — Én vak vagyok, de azért talán nem is olyan nagyon rossz nekem most. Itt vagy és én megsimogatlak és hallom a hangodat, csak kár, hogy nem látlak és az unokámat nem látom. Ő hol van ? — Lefektettük a díványra — felelte lánya helyett a felesége — hosszú ut volt, bizony kifáradt szegényke. Ölben kellett hozni, a vasúttól idáig úgy aludt, mint a tej. A cseléd bontja már az ágyat. — Vezessetek a díványhoz — mondta türelmetlenül az öreg ember — meg akarom simogatni az unokámat. — Pszt, csöndesen — suttogta a felesége — ő már alszik, csak csöndesen. Megfogta az öregember kezét és vezetni kezdte a másik szobába a dívány felé. Az öregember megállt a dívány előtt, lassan lehajolt és eres kezével végtelenül óvatosan, tapogatva végigsimitott az alvó kisgyerek arcán. Akkor csöndesen fölegyenesedett. — Nyitott szájjal alszik, kicsit szuszog alvásközben a kis unokám — suttogta — az én amerikai unokám, majd mesélni fogok neki. A szomszéd szobában behajtott ajtószárnyak mögött vacsorához ültek már. Az öregember vigyázva lenyomta a kilincset és átbotorkált az ebédlőbe. Helyéhez ment az asztalnál és leült. A cseléd behozta a húst. Lassan enni kezdtek. A lánya beszélt most. Különös, messzi, idegen világról mesélt. Az öreg ember piszmogva ette a húst és nem is nagyon figyelt a beszédre. Gondol— 13 —
