Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-07-01 / 7. szám
MAGYAR EGYHÁZ szolgálta az Istennek, a Hazának és a Szabadságnak ügyét. Hűen, igazán, becsülettel. Megindult és áldozatra buzduló lélekkel hallgassuk és olvassuk azért, amint ez a tisztes, drága öreg Főiskola szól hozzánk eképen: Amerikában élő Magyar Testvéreink! Jól tudjuk, hogy meguntátok már az öreg Európából Hozzátok irányult sok-sok esdő szót. Megunhattátok, mert mint olvassuk, halljuk, az a világkatasztrófa, amely a világháború néven összetörte országok és birodalmak határait, kialakult gazdasági életköreit, megsemmisítette milliók vásárlóképességét, egyszóval erkölcsi, gazdasági és politikai tekintetben eltemette a hatalmas múltat és a bizonytalanság kérdőjelét tette a jövendő bejáratához: az a világkatasztrófa még a vágyak és reménységek boldog Amerikájában is érezteti gazdasági megpróbáltatásait. És megunhattátok, mert sok visszaélés történt a nemes szivek nemes adományaival. Mi, a sárospataki református főiskola, nem kértünk. Nekünk is megsemmisítette az országcsonkitás jogakadémiánkat, elszakította jelentős részét annak az országrésznek, ahonnan tanulóink jöttek ide, hogy innen, mint tanítók, papok, tisztviselők kerüljenek vissza népet szerető szivükkel a nép közé, ahonnan ők jöttek. Nekünk is megsemmisítette a sok devalvatio tőkéinket, értékpapírjainkat, szegény tanulók tanulását biztositó jövedelmét. Milliókat vesztettünk. De nem kértünk. Most kérünk. Kérünk, mert felhívtak erre Amerikában lakó véreink, akik látogatóban járva, megkeresték az ősi református magyar főiskolát. És látták, hogy itt a romokon élet pezsdül. Megújulnak a falak, uj intézmények létesülnek, a Lélek tüzes nyelveken beszél. Az Örökkévalóban való magyar hit, a magyar bizalom, a meg nem csúfolható igazságban való rendületlen meggyőződés köveket emel kövekre, hogy a múltakon épülve, a jövendő elővarázsolja az ezeresztendős múltat. Eőiskolánk 400. éves jubileumára készül. Ez év szeptember 23—24. napja: a magyarságnak, a reformációnak, a nemzeti kultúrának emlékezetes, szent napja lesz. Ekkor gyűl Sárospatakon össze szent hálaadásra és magasztos elkötelezésre a rokonérzésű szivek sok ezre, közelről, távolról. Titeket is örömmel várunk, messzi Amerikában élő drága magyar Hittestvéreink. Semmit se hozzatok, csak magyar hittel, magyar érzéssel telt meleg, jó sziveteket, hogy a szeretetben gazdagodjunk. Ezt kérjük mi Tőletek elsősorban: magyar hittestvéri sziveteket. De kérünk esetleges feleslegeitekből, amit adhattok. Nem nekünk. A mi szegény, sokat szenvedett, sokat nélkülözött népünk fiainak kérünk. Abauj, Borsod, Zemplén, Gömör, Ung, B.ereg, Szabolcs és több vármegye egyházainak mi adtuk 400 évig a tanítókat, papokat, bírákat, tisztviselőket. Ide küldték a szegény fiukat, a szegények jóltevő iskolájába. És mi addig faragcsáltuk, csiszoltuk a galyakat, amig pompás nyilakat adhattunk vissza a családoknak. Az igazságnak, a hitnek, a becsületnek, a népszeretetnek nyilait. Ma nem tehetjük. Kiapadtak forrásaink. Ahol tömegével tanulhattak a teljesen ingyenes szegény, de kiváló fiák: ma egyetlen teljesen ingyenes nincs. Juttatunk nekik azt, ami telik. Az utolsó fillérig oda megy. A minálunk levő alapítványok, adományok, nemeíj fundációk a Szentségcs Istennek oltalmában állanak. Abból egy fillér más célra nem megy, mint amire rendelték az adományozók. Hogyan tudja taníttatni a szegény magyar nép tehetséges fiait is, ha nem terem annyija, ha mindenét értékesíti is, amennyibe nálunk egy fiú teljes dija kerül. Pedig a taníttatás ma is nálunk a legolcsóbb országunkban. De itt is a régibb 15—20 q helyett most 60 mázsa búzát kellene eladnia, hogy egyetlen fiát egy évig iskoláztassa. Ebből csak a konviktusba 25 mázsának az árát kell befizetni, hogy egyszerű, de meleg tápláló ételt ehessék napjában háromszor. Legfőbbképen éppen a konviktusi alapjaink semmisültek meg. A mi drága magyar szegény véreink fiai javára nyújtjuk ki kérő kezünk. Most, e nagy jubileumon az lenne a legfelségesebb emlék, ha újból lehetővé válna nemes sziveknek Krisztus nevében való felmelegedéséből az, hogy a szegény magyar családok gyermekei tanulhassanak, kiművelhessék Istenadta képességeiket. Kedves magyar Hittestvéreink! A mostani esztendő szeptemberétől az angol nyelvet fogjuk tanittatni, hogy már iskolánkban megtanulhassák diákjaink a legnagyobb világnyelvet. Ezen szerezzenek nemzetünknek barátokat, maguknak boldogulást. De ott mered az akadály: nem bírják a tanittatási költséget. Még az 50 holdas gazda is nyomorog, küszködik. Pedig nekünk éppen olyan drágák és kedvesek a magyar falvak egyszerű gyér-
