Magyar Egyház, 1930 (9. évfolyam, 1-5. szám)
1930-01-01 / 1. szám
MIÉRT LETTEM ÉN FÜGGETLEN PAP? — Levél a szerkesztőhöz. — 7 Kedves Esperes Uram-öcsém! Kaptam kedves levelét, melyben arra szólit fel, hogy szeretett Egyházunk, a Független Amerikai Magyar Református Egyház első jubileuma alkalmával szólaljak meg én is a Magyar Egyház hasábjain. Tudja, az ilyen örökké furó-faragó öreg embernek, aki egész napokon át tesz-vesz, egy kicsit nehéz már a keze az írásra, de nehány sorban minden esetre megkísérlem okát adni annak, hogy amerikai papi pályám végén miért lettem én is “független pap”? Sok oka van ennek. Ha mindet el akarnám sorolni, talán kötetekre rúgna a beszámolóm s valóságos kultur-históriai vagy egyháztörténelmi hátteret kellene festenem hozzá. Nem is szólva arról a tömérdek “égedelem”-ről, mely végeredményben arról győzött meg, hogy ott van a helyem, ahol nálam sokkal ifjabb emberek becsületes és elszánt magyar református erőfeszítéseit látom. Mondom, sok volna, talán erőmet meghaladó, felsorolni az összes okokat. Meg sem kísérelhetem tehát. Csak a legfontosabbat irom ide. Szerintem minden magyar református papnak legszentebb kötelessége világos tudatára jutni annak, hogy neki az idegenben is, sőt ott leginkább, meg van a maga nagy és szent faji hivatása. És mert ennek én is az évek során mind világosabb tudatára jutottam, kerestem azt a társaságot, mely az én ítéletem szerint ezen a téren a legöntudatosabb és legtöbb munkára kész. Ezt a Független Egyház lelkészei között találtam meg. És igen örülök, hogy megtaláltam. Kétségtelen dolog, hogy a legnehezebb, de legszélesebb munkamező is, az amerikai magyar ref. pap számára a második generáció lelki élete. Működésűnk, egész itteni életünk minden eredménye vagy eredménytelensége azon fordul meg, hogy ifjúságunkban fel tudjuk-e költeni vagy ébren tudjuk-e tartani a református hitvallásos és a faji öntudatot. Mi függetlenek ezt próbáljuk, erre áldozzuk életünket. Szinte érthetelen s nem egyszer kétségbeejtő azonban az, hogy ebben a felfogásunkban és munkánkban annyi meg nem értésre találunk. Oh, nem a népünknél, hanem azoknál, akiknek helyzetük, hivataluk vagy magasabb magyar képzettségük következtében legelői kellene járni ebben a felfogásban s ebben a munkábaa Egyenesen megdöbbentő rám nézve pl. az a körülmény, hogy Dr. Ravasz László püspök, — ha ugyan teljes hitelt lehet adni annak, amit a Reformátusok Lapja ezzel kapcsolatban róla ir, — nyilatkozataiban valami csodálatos és meglepő módon belenyugodni látszik abba, hogy az amerikai magyarság második nemzedéke teljesen elvész s arra többé nemzeti szempontból számítani nem lehet. Súlyos megállapítás, de mégha történetesen igy lenne is, akkor sem lehet ebbe csak olyan egyszerűen belenyugodni anélkül, hogy minden lehetőt, sőt lehetetlent meg ne kíséreljenek azok, akiknek az legszentebb kötelessége: az amerikai magyar református papok. Ez a felfogásom azt hiszem világossá teszi, hogy miért tartozom a független papok sorába. Azért, mert ezen az oldalon látom a leghatározottabb felismerését a vallási és faji kötelességeknek. Nem bírom elhinni azt, hogy ha valaki, magyar és református, őszintén beletekint a leikébe, be ne ismerné azt, hogy nekünk van igazunk. Hogy aztán ennek ellenére is számosán vannak olyanok, akik törekvéseinket gúnyolják vagy akadályozni igyekeznek, azt annak tulajdonítom, hogy részint egyéni, részint hibásan értelmezett egyházpolitikai csoportönzés férkőzik hozzájuk. Ennek a körülménynek azonban legkevésbbé sem szabad befolyásolni bennünket munkánk kitartó továbbvitelében. Számítanunk kell arra, hogy elleneseink hangja csak akkor némulna el, ha mi megszűnnénk. De mert vagyunk, és haladunk: szekerünk mellett
