Magyar Egyház, 1930 (9. évfolyam, 1-5. szám)
1930-05-01 / 5. szám
6 4 Az öreg Isten, vagy Hadúr tiszteletéhez, az áldozás szertartásos végezéséhez, a jövendőmondáshoz kellettek ehhez értő emberek is. A pogány istentisztelet és szertartás megkövetelte a pogány papságot. Ha van Hadúr, legyenek papjai. Ezeket a papokat az ősmagyarok táltosoknak hívták. Nemcsak egy táltosuk volt, hanem több. Valószinü, hogy minden nemzetségnek megvolt a maga táltosa, de ezekfölé az egészből választottak egy főtáltost, aki tudásánál, koránál, családi származásánál fogva arra a legméltóbbnak bizonyult. A táltosokat a nemzetség eszének tartották. Azt hitték, hogy Hadúr föltárta előttük a jövendőt, hogy rájukbizta a füvek csodatitkát, a ritka tudományt, amely abból állott, hogy ezek a szent emberek a fehér ló belei és a futó felhők nyomán megsejtették az istenek akaratját. A táltosság igen jó mesterség volt. Képzeljük el milyen hatalma lehetett a nép s az ország fölött annak a táltosnak, akinek kis és nagy dolgokban kikérték a véleményét. A vélemény legtöbbször jövendőmondás volt, de éppen a jövendőmondás tudott megakadályozni vagy elindítani egyes dolgokat. A tiszteletreméltó táltosok is specializálták magukat, ha gyógyításról volt szó, mint a mai orvosok. Voltak közöttök olyanok, akik különösen a szembetegséget, a szivet, a csonttörést értették, egy csoport pedig kitűnő belgyógyásznak tartotta magát. így lesz érthető, hogy ezek a táltosok a nép esze voltak. De kaptak is népüktől olyan tiszteletet és szolgálatukért olyan jutalmat, amilyet manapság a táltosok keresztyén utódai, a papok, csak a legritkább esetekben kapnak. Sátoruk legtöbbször a nemzetségfő, a vezér sátora mellé volt állítva. A sátoraidra kiakasztott lókoponya jelezte a foglalkozást, hogy ott mondják a jövendőt, illesztik össze a törött csontot és ott mutatnak be áldozatot. Minden táltossátor előtt ott volt a kőoltár, az ősmagyar pogány templom. Az oltárt rendesen négyszögre hasított kövekből emelték. A főoltárt magaslaton építették, hogy mindenki lássa és hársfával ültették körül. A nagy áldozás a nemzet életében jelentős esemény volt. A főtáltos a táltosok kíséretében vonult ki. Vele jöttek a nemzet főbbjei is. Az áldozás helye körül a vezér számára drága bőrökkel letakart trónust emeltek. Nemcsak a főbbek, de a nép is ünneplőbe öltözött. Fiatal táltosok vezetik a hiba és folt nélküli fehér lovat. A főtáltos kezében megvillan a kétélű hegyes kard. Egy várakozással tele pillanat, a ló idegesen megrázkódik és összerogy. Kiömlő vérét egy tálba fogják fel, mert arra a szertartásnál imég szükség lesz. Egy-két perc múlva a táltosok segédei lenyúzzák a leszúrt állatot, beleit kifordítják. És most jön a főtáltos. Tudós szemmel vizsgálja a belek állását, a szív, a máj, a tüdő alakját. A tűz magasan lobog és vizsgálat után belehajigálják a felhasznált belső részeket. Most csendet parancsol a nagy táltos és imába kezd: “Teremtő nagy Isten, Hadurunk, napnak, holdnak vezetője. Csillagok felett lakó! Tűzben, lángban, néked áldozunk. Fordítsd felénk orcádat.” Széles gesztusokkal és különös szavakkal fenyegeti meg a táltos a gonosz szellemeket. Űzi őket, hogy a nemzet vállalkozását meg ne rontsák. “Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! ördögök Ura rettenetes Gonosz! Bunak, bajnak kavarója, fekete Gonosz, ne árts nekünk”. A jó szellemekhez is van szava a táltosnak. Ezeket arra kéri, hogy legyenek a nemzet segítségére. Hajtsák el a gonosz démonokat; rontsák az ellenséget, védjék rneg a fővezért, a vezéreket, a harcosokat. Az áldozati vizsgálódás eredményét a táltos előbb a főemberekkel közölte. Ez valami cenzúra féle volt. De igen sokszor a nemzet érdekében történt valaminek az elhallgatása, vagy a jóslat meghamisítása. (Folyt, köv.)
