Magyar Egyház, 1930 (9. évfolyam, 1-5. szám)
1930-05-01 / 5. szám
5 AZ ŐSMAGYAROK POGÁNY VALLÁSA. Irta: Ladányi Zsigmond. (Második közlemény) Az öreg Isten kifejezéssel pogány őseink azt akarták mindenki előtt érthetővé tenni, hogy akit ők ezzel a névvel illetnek az az ő legfőbb erős, hatalmas Istenük. Egész természetes, hogy emberi képpel és tulajdonságokkal ruházták fel. Ők is abba a hibába estek, mint a ma élő utódaik közül is igen sokan, hogy nem tudták és nem tudják az Istent léleknek és világszellemnek elképzelni. Hatalmas, erős embernek ábrázolták. Olyannak, akivel földi ember nem mérheti össze magát. Ez az Isten szórja a villámokat. Ö az, aki égzengéssel oly gyakran ijjeszti meg a pusztai embert. Az öreg Isten ad életet, halált, jó vadászatot, jó háborút. Ő tartja fenn a földet, Ő gondoskodik arról, hogy süssön a nap, ragyogjon hold és csillag. Emberi természete van: haragszik, örül, beszél. Lakása nem a földön van, hanem az égben. Ott ül a legfényesebb sátorban. Sátorát millió halvány csillag övezi. Hószakálla leomlik óriási melle közepéig. Homlokát gondok ráncolják. Nem mindenkivel áll szóba. De a nemzet főbbjeihez mindig van szava és tanácsa. A hunnok nagy királyának ezt mondta: “Etele, Etele rám hallgass. Kardom neked adom. Birod a világot.” Hogy milyen nagynak tartották őseink az ő öreg Istenüket, vagy Hadurjokat, hadd világítsa meg a következő monda: Egy regős pengeti lantját Atilla előtt és zenéjét dicsőítő énekkel kiséri. Mivel hizelegni akart a félelmetes királynak, énekében Atillát nagy Istennek szólítja. A király szemei egyszerre csak haragtól izzanak. Félbeszakitja a zenélő és éneklő regőst és udvaroncainak parancsol, hogy a hízelgő regős számára rakjanak máglyát és lantjával együtt elevenen égessék meg. A király midőn haragja lecsillapodott úgy találja, hogy az ijjedtség is elég volt büntetésnek igy szól a remegő regőshöz: tanuld meg hízelgő: mázos beszédektől csak a gyáva hizik, s Hadúrral egyenlő földi ember nincsen. A haragvó, indulatos Istennek a kegyét valahogy jó irányba kellene terelni, gondolták az ősmagyarok és akaratát is jó lenne tudni. Ezt a mi ősmagyar pogány elődeink az áldozásokkal gondolták elérni. Úgy okoskodtak, hogy áldozni fognak Hadúrnak s hogy mennél drágábbat fognak odaáldozni ez annál jobban fogja őket segíteni. Az ősmagyarnak legdrágább kincse a lova volt. Tehát ez lesz a legnagyobb áldozat. Áldoztak még juhot, kakast, galambot. Ünnepi alkalommal, vezérválasztásnál, évszakok változásánál, csata előtt vagy csata után fehér lovat áldoztak. Húsát az áldozat után jóízűen elfogyasztották. A lóáldozást és lóhusevést megtaláljuk más népeknél is. A VlII-ik században III-ik Gergely és Zachariás pápák ajánlják Bonifáciusnak a németek apostolának, hogy fordítson nagy figyelmet arra, hogy az áttérők tartózkodjanak a lovak evésétől. A lóevés tisztátalan és utálatos bűn, teszi hozzá ehhez a figyelmeztetéshez III-ik Gergely. Egész természetes, hogy a pápák amikor igy imák nem a németek egészségi állapota miatt nyugtalankodnak, hanem azért tiltják és üldözik a husevést, mert az még az ősi pogány vallásnak az emléke. Az a húsféle, amit ők tiltanak, a tiszteletben tartott szent állatoké, amelyeket az ünnepi szertartásokon, vagy azután fogyasztottak el. Az is ismert dolog, hogy a fehér lovat minden munka alól kivonták. A megáldozott lófejeket pedig fatörzsekre helyezték el. A németeken, magyarokon kívül a dánok, a svédek is áldoztak lovakat és fogyasztottak lóhust.
