Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-11-01 / 11. szám
13 Még talán a halott Isten is meghallotta. És nem haragudott érte. A szellő éppen a Keczeg András fülébe vitte; a csengőének hangzott. ...Tebenned biztunk ... Felkapta fejét... Olyan volt mint egy hörgő-mellű rém. Valami átkot mormogott keserű ... jajgató hangon. Izzó júliusi nap volt. És egy fél óra múlva a futó szellő füstszagot hozott feléje. Mielőtt felemelte volna fejét, meghallotta a rémesen búgó harangszót . . . a jajgató mező őrült zűrzavarát. Úgy érezte, hogy most minden óriási arányban nő és most rettenetes, bénitó érzelmek nyilainak át rajta. Elengedte az ekét — ... Szivéhez kapott. Megfordult és futni kezdett. — Akkor volt ez, amikor leégett egy kicsiny falu, amikor az árva, kicsiny falunak minden Isten . tagadója zokogva imádkozott. Azt hitték ezek, hogy meghalt a “magyar Isten” amikor még vidáman élhettek az életnek és óh! amikor ezerszer súlyosan és kinosan érezték, hogy felvenni a keresztet és elcipelni a Golgotháig egy emberi erő kevés. * Milyen rémes az ember, menekülni szeretne az agy-tépő, kínos gondolatoktól. Keczeg András úgy rohant át a napsugár tűzben ragyogó mezőn, mint egy üldözött vad. Melléből tagolatlan hörgő hangok törtek fel. Úgy hallotta, hogy minden rengő buzakalász az ő átkát kiálja fülébe; úgy érezte, hogy lábának minden dobbanása a szivére üt mázsányi súllyal; úgy érezte, hogy most már mindennek vége, és nem mert a falu felé nézni. Erős füst lepte meg az izzadt embert. A füstbe sikoltás, harang zugás és jajgatás vegyült. Ő csak rohant tovább. Égő házak, siró emberek között rohant. Csak haza gondolt. Csak feleségét és árva kicsinyeit látta és csak azt érezte, hogy majd megreped a szive. Melle úgy hörgött és lihegett mint valami óriási gép, amelyben leigázott szellemek vívnak csatát az élettel az életért. Barázdás, ismerős arcok, siró szemek, égő házak, állat orditás, rohanás, jajgatás, sirás ütközött beléje, de ezt ő észre sem vette. Tovább rohant. — Egyszer egy ledöltkapus ház elé ért. — Betántorgott a kapun. — Sikongatás hallatszott ott is. Keserves ... fáradt... redős arcát felemelte és látta, hogy füst tódul ki az ajtón, és a háztetőn magasra csap a láng. .. Betegen feküdt ott a felesége... Vadul... hörgőn ... lihegve tört át a bámuló ember-kordonon ... A feleségem ...!!! Akkor lépett ki az ajtón a sáppadt arcú pap. Karján egy élettelen, fehérarcú nő feküdt... Keczeg András reá nézett a papra . . . aztán vérben forgó szemeivel megcsókolta a sáppadt asszonyt és eszméletlenül zuhant a földre. * Akkor volt ez, amikor egy kicsiny falu összeégett. Akkor volt ez amikor hangos volt a mező s sírással... jajgatással telt meg, amikor Keczeg András elment a templomba és hangja erőssen, bízón, diadalmasan csendült bele az árvák és sirók énekébe: “Tebenned biztunk ...” * Azután a romok épülni kezdtek. Keczeg András senkinek sem szólt. Csak hordta a követ. Csak véresre törte magát. Csak nem panaszkodott. Csak bizott. És amikor a ház ormára feltette a csillagot gond-redős, sáppadt arcát az ég felé fordította. “Isten!” tört ki belőle bízón;... panasz nélkül járta a véres magyar földet.
