Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-11-01 / 11. szám
11 SZÉPIRODALOM HÓDOLAT A KÜZDŐNEK. Tömjénezni a címerek felett Aranynak, rangnak hajtani fejet — Én nekem nem szokásom. De annak, aki magas célokért, Bízva harcol a színes holnapért, Ki nem áll meg a köznapi gondnál És nem kívánja ingyen a babért, Ki könnyeket ejt egy elfeledt sírnál, Átérző szívvel, mélyedő némán És amikor nem látja senkisem Néhány virágot rászór sebtiben: Bár kunyhó mélye zárta bölcsőjét És lentről indult, de felérkezett, — Annak lelkemben szobrot emelek. Nánássy Erzsébet. IMÁDSÁG A KEZEIMÉRT Uram te jó, te áldott szivü Isten, Ki gazdag is vagy nagyon, végtelen, Láss meg engem, mert mindenlátó is vagy, Nézd: összeteszem két szelíd kezem! Tudod Uram, mert tenmagad formáltad, Hogy kezem mindig szelíd volt nagyon, Békés volt, jó volt minden mozdulása, De én még mindig jobbnak akarom! Azt akarom, hogy mindenütt csak áldjon És békéltessen az én két kezem! Ha emelem, csak Ég felé emeljem S mozdulatában harag ne legyen! Csak sebet tudjak én már bekötözni És felsegélni az erőtelent! Az én kezem csak célt tudjon kitűzni Annak, akinek célja tönkre ment! A gyermekarcok rózsapirosságán És a szenvedők két kisirt szemén, Mig a két kezem itt él már a földön, Csak áldás legyen és jótétemény! S Uram, ahányszor jótettben elfárad Ez az én két hü szolgám énnekem, Engedd, hogy összekulcsolhassam őket Alázatosan, ahogy most teszem! Szigethy Ferenc. ISTEN! Irta: Gagyi László. Keceg András: sáppadt arcú, gondbarázdás, agyon-kinzott magyar paraszt. — Hejh...! sok ilyen sáppadó fűszál van ma a magyar mezőkön! Keceg András nem hitte, hogy él az Isten. Olyan volt mint egy égbe-nyuló örök tagadás szikár alakjával, amely annak az egész fajnak bánat-verte sorsát viselte magán. Ha mosolygott: mosolya egy fájdalom-torzulás volt. Ha sirt: arcán ismeretlen, titokzatos redők keletkeztek, amelyekről le lehetett olvasni egy sors-verte népnek minden szenvedését. S hogy ez a nép maga teszi néha nyomorulttá magát, honnan tudta volna ezt Keceg András? ő nem tudott semmit: csak azt érezte, hogy valami fáj, hogy valamit tagadni kell és ő szigorúan alárendelte lelkét ennek a titokzatos parancsnak. Vérzett a szive és tagadott. Vérzett a szive és mégjobban tagadott. És véresre tört tenyerével néha borzalmasan megszorította az ekeszarvát és pörge-kalapját mélyen lehúzta gond-redős arcába; nehogy meglássák az a súlyos, véres könnycsepp ami izzadt ingére cseppen. — Gyenge a szemem! Öreg vagyok! Gyű ... hi te! — És a lovacskák mentek ... mentek a barázdált földön. Azon a rögös .. . fekete . .. megtagadott földön. Kis földje az ut mellé esett, amelyen vállravetett kabáttal közeledett feléje a pap. Mikor a papot meglátta Keceg András mint a veszett farkas úgy horkant meg és félre kapta fejét. — Valami rémes, kongó ürességet érzett a szivében amikor nézte .. . nézte a megárkolt határt. — Isten megáldja Keceg uram! köszöntötte a pap.
