Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
8 tosan ezeknek az általuk kegyetlenül kifigurázott szélső protestáns felekezeteknek telek és lélek halászait. A tüdővésznek, minden betegség legálnokabbjának van egy stádiuma, amikor, nyilvánvalóan azért, hogy kegyetlen voltát még jobban megmutassa, piros rózsákat fest áldozatának arcára. Ez után a piros rózsa után már csak egy jön, a halál csókja. Tudják-e a szerkesztő urak, hogy mit csinálnak akkor, amikor olvasóik elé odalobogtatják a temérdek zagyva missziós hirt a csillogásos, villogásos magyar missziós életről, Ígéretes jövendőről? A szerkesztő urak dicsérik a piros rózsát, a halálos betegség álnok virágzását; s a szerkesztő urak ássák, ásogatják a nagy temetőt, a nagy amerikai magyar temetőt. Ezt csinálják csoda magyarságukban és csoda apostoloskodásukban a szóban forgó szerkesztő urak. Óh kérem, hangzik fel egyező kórusban a méltatlankodó védekezés szava a megbántott szerkesztői tüdőkből, hiszen mi nem avatkozhatunk bele a magyar reformátusok belső ügyeibe. Mi nem tehetünk különbséget. Előttünk mindenki egyforma kell hogy legyen. Majd ha lesz rá időnk, be fogjuk bizonyítani, hogy a szerkesztő urak igenis beavatkoznak a magyar reformátusok belső ügyeibe. Bebizonyítjuk, hogy különös előszeretettel épen ezekbe avatkoznak bele. Be fogjuk bizonyítani, hogy igenis tesznek különbséget, és nagy odaadással, körültekintéssel és gondossággal járnak el különbségtételükben. Be fogjuk bizonyítani, hogy felettébb nem egyforma előttük mindenki, hanem vannak előttük kedves formájuak és éktelen formájuak, aszerint, hogy milyen a szerkesztő uraknak az egyéni diszpozíciója, rokonsági és komasági csatlakozottsága, s más életbevágó orientációja. Ezt azonban hagyjuk most. A méltatlankodó szerkesztő uraknak inkább azt kívánjuk most megmondani, hogy amig az amerikai magyar reformátusok belügyeibe nagy előszeretettel bele mártogatják az ujjaikat, ugyanakkor az amerikai magyar-reformátusság és általában az amerikai magyarság egyetemes nagy érdekeit csapnivaló patópálisággal kezelik. Ezekkel aztán igazán nem törődnek. Ezeknek láttán aztán igazán bedugják a fejőket a homokba. Ezeket illetőleg aztán igazán házi érdekek, gomblyukból kilógó icsodákmicsodák, izléstelenkedő fenegyerekeskedések felé való kaccsintgatások konstellációit vigyázzák az aggódó szerkesztői szemek. Az igazi egyetemes magyar érdekekhez való viszonyukról egy nadrágos honfitárs hosszú évek során át leszűrt életfilozófiai kijelentése jut eszünkbe: Tetszik tudni, mondotta, az amerikai magyarság arra való, hogy ügyesen lé kell nyúzni a hátáról azt a bőrt, ami még rajta van, s aztán békét kell neki hagyni. Amire mi csendesen megállapítottuk magunkban, hogy ime, most már tudjuk, hogy miféle fán terem az a béke, amiről már annyiszor és annyit hallottunk. Eme szerkesztő uraknak még meg akarunk mondani egy másik dolgot is. Azt nevezetesen, hogy abba, amit ők következetesen a magyar reformátusok belügyeinek szoktak nevezni, ami azonban valójában az amerikai magyar reformátusság egyetemes ügye, igenis bele lehet avatkozni, s akadt becsületes újságszerkesztő, aki ezt meg is tette. Ez pedig igy történt. Amikor Trentonba igazi farkas falka gyanánt betörtek a missziós pap urak, s kimutatták a foguk fehérét minden fentartás nélkül, az ottani “Függetlenség” becsületes magyar lelkű szerkesztője, Orosz Antal, aki nem is református, s aki valóban tudja azt, hogy a magyar reformátusok belügyeibe kivülről beavatkozni bűn, felszólítást kapott arra, hogy lapját évi ötven dollárokért hivatalos lap gyanánt használhassa az ott megalakított, uj reformátusnak nevezett, de valójában dollár hitvallású egyház. A “Függetlenség” szerkesztője két vezércikkel válaszolt erre a felszólításra. Két olyan vezércikkel, amivel gyémánt betűkkel irta be örökre becsületes magyar újságírói nevét az amerikai magyarság történetébe. Az elsőből idézzük a következő szakaszt:
